DUNAFÖLDVÁR RÉGI KÖZÉPKORI ÉS BAROKK ÉRTÉKEIT FEDEZTÜK FEL

 

 

Dunaföldvár

 

Földvár nevét ismereteink szerint először 1199-ben említi oklevél Monasterium de Felduar formában, ahol 1131-ben II. (Vak) Béla király Szent Péter tiszteletére apátságot alapított. A bencéseknek monostora állt itt. A nagy javadalmakkal bíró apátság az idők folyamán lassan veszített rangjából, a 15. századra korábbi birtokait jórészt elvesztette, építményei pedig a török uralom idején teljesen elpusztultak. A török kiűzése után az elnéptelenedett vidéken betelepítés kezdődött, nagyobb számban szerbek (rácok) és német telepesek, később tótok is érkeztek. Földvár fontos dunai átkelőhely volt és mezővárosnak számított. Ezt a jogállását megerősítette I. Lipót király 1703. évi rendelete, melyben évi három országos vásár tartására jogosította fel a települést. A 18. század közepén már hat, később kilenc céh létezett, nagy forgalmat bonyolító sóhivatal és királyi postaállomás működött. A népesség gyors ütemben nőtt, Dunaföldvár – Szekszárdot a század végén egy időre utolérve – a vármegye legnépesebb települése lett.

A millennium évében, 1896 decemberében befutott Dunaföldvár újonnan épült állomására az első vonat, de a megyeszékhellyel nem teremtett közvetlen összeköttetést. A dunántúli vasúthálózat fővonalai a Duna völgyét elkerülték, ez hátrányosan érintette a régiót. A folyó menti kisvárosok, köztük Dunaföldvár fejlődése lelassult.

A századfordulóra kialakult a városközpont a közhivatalokkal, néhány pénzintézettel; több utcában emeletes házak sorakoztak. 1904-ben felépült az új, tekintélyt parancsoló városháza a régi emeletesre való átépítésével. A 20. század végére modern kisvárossá fejlődött megőrizve régi óvárosi hangulatát. Dunaföldvár és az itteni plébánia a Pécsi Egyházmegye legészakibb területe.

 

Szent Anna templom

 

Nevezik ferences plébániatemplomnak, és barátok templomának is. Története egészen régre, a törökök kiűzését követő időszakra nyúlik vissza, ekkoriban telepedtek be ferences barátok a város területére. Templomukat 1736-38 között kezdhették el építeni. Az egytornyú templom 1786-ban emelt tornya nem középen helyezkedik el az épületen, így meghatározó a képe. Érdekesség, hogy a ferencesek által épített templom egy korábbi, bencés apátság helyére épült, amelynek már csak romjai maradtak akkorra. A templom berendezése túlnyomóan 18. századi, ugyanakkor a szerzetesek munkái közül is maradt fent néhány fafaragvány, míg faliképei 20. századiak. A rendházban is pusztító, 1858. évi tűz után a szerzetesek Gyöngyösre költöztek. Legutóbb 2010-ben lett felújítva a templom.

 

Szent Ilona templom

 

Szent Ilona templom Dunaföldvár három boltszakaszos hajóval épült. Mednyánszky László apát a saját vagyonából és a hívők adakozásából építtette. A toronyban ma két harang szól. Külső megjelenésében rendkívül egyszerű, vaskos, barokk épület. Az 1720-as években építtette Mednyánszky László apát a hívők, valamint a saját bőkezű adományozásából. 1757-ben ledőlt az egyetlen tornya, melyet csak hat évre rá tudtak helyreállítani. A három boltszakaszos épülethez 1777-ben csatolták hozzá a ma is meglévő sekrestyéjét. A berendezések zöme viszont későbbről származik, mivel 1858-ban tűzvész pusztított a templomban. Sajnos a II. világháborút sem úszta meg, és a szentélyben keletkeztek károkon csak 1961-ben kezdtek munkálkodni.

A templom védőszentjének egyháztörténeti jelentősége van. Szent Ilona, az uralkodók, régészek és bányászok védőszentje volt az, aki az egyházi hagyományok szerint megtalálta Jézus keresztjét a Jeruzsálembe tett zarándokútja során. Emellett arról is ismert, hogy mindenhova templomot igyekezett építeni, ahol Jézus megfordult. Szobrokon és festményeken könnyen felismerhető alakja, mivel egy hatalmas keresztet fogva szokták ábrázolni. Augusztus 18-án van az ő emléknapja, aminek alkalmából minden évben búcsúi szentmisét és ünnepséget tartanak a templom kertjében.

 

Szerb ortodox templom

 

Az 1787-ben épült templom épület barokk stílusú, déli oldalának falában 1782-ből származó sírkövek találhatóak, görög nevekkel, az itt nyugvók valószínűleg görög kereskedők voltak. Berendezése egykor 18. századi copf stílusú volt, ikonosztáza 1801-ben készült. Tornya 1828-ból való. A hajó csehüveg boltozatos, a szentély fiókos félkupola. Az épületet és a mellette álló egykori kolostort (mely szociális otthonként működik) 1994-ben a szerb egyház visszakapta.

 

Török (Csonka)-torony

A 16. század elején emelték, gótikus stílusban. A Dunaföldvárról készült leírásokban és tudományos munkákban Öregtorony, Csonkatorony, vagy Töröktorony néven ismertetett négyszögletes alaprajzú várépület építéséről írásos dokumentumok nem maradtak fenn.
A földvári vár első név szerinti említését az 1543-as hadjárat történetét leíró török krónikás Szinán Csausz munkájából ismerjük. Később két utazó, a török Evila Cselebi és egy osztrák hadmérnök Ottendorf Henrik írta le a vár és a mezőváros állapotát. Az erős palánk és a szép torony azonban a leírást követően már negyed századot sem ért meg épségben. 1686 őszén a Buda felmentésére későn érkező török nagyvezér csapatai visszavonultukban minden elhagyott települést leromboltak, minden kiürített várat felgyújtottak. 1703-ban a legendás hírű kuruc generális, Vak Bottyán foglalta el Földvárat, mely mint a dunántúli hadjárat hídfőállása vált híressé.
A 19. század elején a toronytesthez északnyugatról toldaléképületet emeltek, melyet az 1974-ben Mendele Ferenc tervei alapján elkészült műemléki helyreállítás során is meghagytak. Azóta az épületben múzeum üzemel. A kézzel faragott várkapú Csepeli István dunaföldvári fafaragó népi iparművész munkája.

 

Fürdő

 

Kevés Duna-parti településnek van olyan hosszú és szép partszakasza, mint Dunaföldvárnak. Egy 1966-os mélyfúrás során került felszínre az ásványi sókban és szénsavakban gazdag 38°C-os víz, mely a termálfürdőt táplálja. A 2003. januárban átadott, teljesen átépített fedett gyógyfürdő és nyitott medence, melynek vizét az ásványi sókban gazdag gyógyvíz táplálja. A gyógyvíz összetétele jelentős mértékben hidrokarbonátos és magas sótartalmú, így mozgásszervi és nőgyógyászati panaszok, valamint bőrbetegségek kezelésére is alkalmas.

 

GERESDI-DOMBSÁG KERÜLÉS 7. CIKÓTÓL ÓFALUIG

 

Végre valamelyest lehűlt a levegő. Reggel és délelőtt így 20-26 fokban túrázhattunk. Sajnos a hidegfront esőt térségünkre nem igen hozott, az erdőt olyan rettenetes aszály sújtja, hogy a hársakon a levelek 50%-a besárgult, és olyan lombhullást tapasztalni, mint szeptemberben. Az évek óta súlyosan halmozódó szárazságot most már nagyon rosszul viselik a fák a növények és az állatok. Még a csalán és a köztudottan szárazságtűrő csipkebogyó bokrok is besárgultak, fonnyadnak. Tenni, sajnos ez ellen nem sokat tudunk, itt már az egyéni környezet-tudatosság réges-régen kevés, globálisan a világ és az országok irányítói pedig nem sokat tesznek a helyzet javításáért.  No, de nézzük a látottakat.

 

Máriaszéplaki templomrom (Ó templom)

 

A templom eredetéről különbözőképpen vélekedtek a történészek, kutatók. Sokan itt vélték megtalálni a Czikádori Apátságot, de bebizonyosodott, hogy a Johannita lovagrendé volt.

II. Géza király 1147-ben Esztergomba telepítette a Johannitákat. Feladatuk a betegápolás volt, de jól bántak a karddal is. Tevékenységük révén hamar megkedvelték őket. így 40 éven belül már 6 filiálét mondhatnak magukénak. 100 évvel később, 1280-ban a királyné kincstárnoka, Mays végrendeletében a „Nyulak szigete” kolostorára hagyja birtokait, köztük Széplakot és Cikót.

1729-ben Domsics Mátyás a „Canonica visitatio”-ban írja: „Az 1721-i Visita a következőket jegyzi fel. Hidas után, Grábóc felé Széplak elhagyott helyén volt valamikor egy téglából épült templom, amelynek hajóját a törökök lerombolták. A szentély az idők és viharok viszontagságainak kitéve épségben fennáll mennyezetével együtt. Két, kőből kifaragott ablaka még ma is sértetlen. A déli részről kövekből épült torony áll, mely az idők folyamán félig leomlott. Ehhez közel, tíz lépésnyire van a halottak kápolnája, vagy régi ossarium, meglehetősen leromlott állapotban.” (Brüsztle Josef plébános, 1876.)

 

A templom egy fő- és két oldalhajóból állt. A főhajó hossza 17,6 m, szélessége 7,6 m. Két tornya négyzet alapú, 3,85 m-es oldalakkal. Az alapok terméskőből, maga a templom téglából épült, vésett, faragott oszlopokkal, a párkányzat dupla soros tégla-fogazattal díszített.

A templom bejárata az északi oldalon volt, az apszis keleten. A két oldalhajó közül az északi csak félig volt kiépítve, 7,83 x 3 m. A szentély méretei: 4,57 x 4,96 m. Román stílusú épület.

A faragott, vésett kövek és oszlopfők jáki temploméhoz hasonlók, de olyant is találtak, amelyek szinte megegyeznek a Pécsi Bazilika „népi oltárának” faragott motívumaival. A 6 darab Békefi által leírt kőlelet nem maradt meg, 1986-ban talált még egyet Pap Éva, ami a megyei múzeumban látható.

A két torony nem a ciszterciek építkezés módjára vall. A ciszterciek egytornyú templomokat építettek és mindig egybe építették a templomot és a kolostort. Mivel kolostor alapokat nem találtak az ásatások folyamán, így Békefi számára világossá vált, hogy nem a Czikádori Apátság ciszterci templomát, hanem a széplaki plébániatemplom alapjait tárták fel. Az apátságot a templommal és kórházzal a törökök rombolták le. Maradt a mai templomrom, amely dacol a viharokkal és az emberek rombolási ösztönével.

 

A II. Géza korabeli román stílusú, kéttornyos, háromhajós templom romjai ma is láthatók. Ma a környék német nemzetiségének búcsújáró helye. A templomrom megjelenik Vörösmarty Mihály Széplak című versében „a széplaki bús rom”-ként emlegeti (1828) és Illyés Gyula Kora tavasz című regényében (1941) is. Cikó határában, a Dombóvár-bátaszéki vasútvonal mellett messziről szemünkbe tűnik egy régi rom, ez az „Ó-templom”. Az egész környéken, a „Schwäbische Türkei”-ban (Tolna-Baranya-Somogy) ismert búcsújáró hely volt a 18-20. században.

Miért volt olyan közkedvelt az Ó-templom romja? A török dúlás után az elnéptelenedett Völgységbe német telepeseket hívtak a földesurak. Nagy reményekkel érkeztek, hiszen a kánaánt ígérték nekik. Ehelyett mit találtak itt? Erdőt, elmocsarasodott réteket, puszta, sivár földeket. Ezeket kellett termővé varázsolniuk. A szokatlan klíma, nehéz munka és alultápláltság következtében sokan megbetegedtek. Csak a Jóistenben bízhattak. Templomuk még nem volt. Hol panaszolták volna el nyomorúságukat?! Az Ó-templomhoz zarándokoltak, hogy Isten és a Szűzanya segítségét kérjék. Gyógyulásuk után idejöttek hálát adni.

1946-ig, a kitelepítésig igen élénk vallási élet folyt itt. Nagyboldogasszony napján, Kisboldogasszonykor valamint több Mária ünnepen gyönyörűen feldíszített szabadtéri oltárnál hallgatták a hívek az Ó-templomban a szentmisét. Templomi zászlókkal, zenekari kísérettel énekelve, imádkozva vonult a körmenet az Ó-templomhoz. Tolna, Baranya legtávolabbi csücskéből is gyalog jöttek a zarándokok. A falu népe szívesen fogadta be őket éjszakai szállásra. Sok szép Mária éneket tanultak egymástól. Máriához nem csak a nagy ünnepeken, hanem tavasztól őszig hétvégeken is ellátogattak. A családi tragédiák vagy örömteli események is elvezették őket az Ó-templomhoz. így történt ez akkor is, amikor szeretteik hazatértek Oroszországból, a „málenkij robot”-ból. Első útjuk a templomba, utána az Ó-templomhoz vezetett.

Valamikor a hívek háláját kifejező táblácskák százai borították a szentély falait. Még néhány évtizeddel ezelőtt is naiv festmények mutatták az akkori népbetegségben, a tüdőbajban szenvedők képeit. A mankókat is iderakták a gyógyultak. Imakönyvek százait halmozták fel itt, tele értékes, régi családi feljegyzésekkel. Sajnos, ma már ezekből a tárgyakból semmi nem található itt.

 

Berekaljapuszta

 

Története hasonlít sok dél-dunántúli faluéhoz. A török időkben elnéptelenedett, majd a 18. század elején megjelentek a német telepesek, akik felvirágoztatták. 1946 nyarán, egy éjjel, pár óra leforgása alatt a teljes német ajkú lakosságot (13 családot) kitelepítették. Ekkor még a faluban 12 lakóház, 6 istálló és pince, 1 emeletes borház, valamint 5 kút, 1 közkút, állatállomány és harangláb is volt. Állami tulajdonba került a falu szélső, legnagyobb háza, a volt püspöki erdészház, amely a pécsváradi állami erdőgazdaság szolgálati lakásaként és irodájaként működött 1971-ig. 2018-ig ebben a házban élt, és ma is rendszeresen kijár ide Pap Éva, az utolsó berekaljai lakos, aki könyvet is írt Berekaljáról, illetve a környék gyógynövényeiről. Évtizedek óta mindent lejegyzetel, fotóz, rendben tartja környezetét, szemetet szed vagy szállíttat el, és ha kell, útbaigazítja az arra tévedő turistákat.

 

Eszterpusztai templomrom

 

A templomromról 1776-ból származik az elsőadat: a Perczel-család birtokait ábrázoló kéziratostérkép romként tünteti fel.

A középkori Eszter vagy Ösztör falu történetéről alig tudunk valamit, középkori oklevél nem maradt fenn róla, csak a hódoltság elején tűnik fel a pécsi püspök birtokaként, egy Cikótól Nádasdon át Szászvárig húzódó birtoktestrészeként. 1559-ben 4, 1561-ben és 1564-ben 2 porta fizetett adót. A váci püspökség 1586-os és1591-es urbáriuma szerint a püspökség birtoka volt, de gyakorlatilag a kanizsai várnak adóztak, ahonnan sok jogtalanság érte őket. Egy 1618-as birtokjegyzék szerint már a bátai apátsághoz tartozott a falu, rác lakosaival. A 18. század elején a falut nem telepítették újra. A középkori falu bizonyára a romtól délre, a patakkal párhuzamosan húzódhatott. A helybeliek többször találtak edénydarabokat és csontvázmaradványokat.

Eszter falu templomából napjainkra csak a törtkőből épített, négyzetes alaprajzú, nagyjából 2,5×2,5 méteres belvilágú templomtorony maradt fenn, északnyugati és délnyugati sarkán haránt irányú, rövid, töredékes támpillérekkel, keleti oldalán pedig a hajó nyugati végfalának csekély csatlakozásaival. A torony – amelynek nyugati falán egy résablak, felette pedig egy rézsűs kávájú ablak nyílik – háromszintes volt.

 

Ófalu

 

Nevét először a 1426-ban említik az oklevelekben. A török hódoltság idején az elpusztult települések közt tartották számon. A 18. században a Perczel család népesítette újra a települést, Hessenből (Fuldai apátság területéről) német ajkú lakossággal. Az 1760-as években üvegkészítők települtek be. A lakosság az 1880-as évekig nagyrészt erdei munkákból élt, majd ezt követően szarvasmarha tenyésztéssel foglalkoztak.  Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a településnek 800 lakosa volt, ebből 53 magyar és 747 német.

A 20. században esztergált vázú és gyékénykötésű székek készítésével váltak híressé. 1904-ben Szent Antal tiszteletére templomot emeltek. A környékbeli falvak lakói sokáig az itt élő ófalusiakat Heckentappernek (bokorugrónak) nevezték, ugyanis a jó utak hiányában sokáig csak árkon-bokron jutottak ki gyönyörű völgyükből. Ennek köszönhetik az itt élők azt, hogy a II. világháború idejében megmenekültek a kitelepítések elől.