Pécsről a 10.30-as busszal utaztam Orfűre, melyen régi kedves
túratársakkal találkoztam. Célpontom a Szent Imre-forrás, az ottani kereszt és
a régi középkori templom felkeresése volt.
Útvonalam az alábbiak szerint alakult: Orfű, Mecsekrákos –
Bános – Vágotpuszta – Malomi-erdő – Szent Imre-erdő – Kaul Jakab kereszt –
Szent Imre középkori templom helye – volt Szent Imre-malom – Csonka-rét – Szent
Imre-forrás – Vágot – Lóri-erdészház – Szakadás – Orfű, Orfűi-tó. Táv: 16 km, és 550 m szintemelkedés.
Nagyon tetszett a Bános felé vezető út a szép üde zöld
rétekkel. Én Bánoson talán mindössze kétszer jártam, mivel régen mindig a források
voltak a célpontok, ezért inkább a völgyeket jártam, mint a domb- és
hegytetőket. Bánost elhagyva a sárga sáv jelzés mindkét oldalán régi legelőerdő
látható, óriási fákkal, melyek növekedéséből megállapítható, hogy nem zárt
erőben növekedtek egykor, hanem szabadon álló egyedek voltak, a terület
csak néhány évtizeddel ezelőtt kezdett beerdősülni, miután felhagytak az
állattartással. Bánostól északra még az 1980-as években is jórészt szőlők
voltak, ma szinte már nincs is.
Vágotpusztától a zöld sáv jelzésen ereszkedtem lefelé, de
fakitermelés miatt északra megkerültem a Malom-hegy magaslatát. Szerencsére a
jelzetlen út egy idő után szépen visszakanyarodott a zöld sávval jelzettre.
Hamarosan megérkeztem a Szent Imre-forrás feletti kereszthez. Bár már kétszer
is jártam itt, egyszer amikor még ledőlve feküdt, és pár éve a felújítás után.
Emlékszem a feszülethez tartozó kőkoszorúra, ami itt hevert évtizedeken át, és
mire a felújítás megkezdődött, eltűnt, pedig nem egy két kilós kőtömbről
beszélünk… (Manapság már csak kevés maradt belőle, ezért értékes darabnak
számít, a kőfaragók vagy sírkövesek még fel tudják használni keresztépítésekhez.)
A gondolat már régen is foglalkoztatott, hogy meg kellene
keresni a régi Szent Imre-kápolna helyét, hátha látható jelei vannak még maradványainak. A felújított keresztnél azonnal észrevettem a mészhabarcsos
kőtörmeléket, majd alaposabban szemügyre véve a helyszínt, kirajzolódott a
templom formája. Hossza kb. 12 m, szélessége kb. 7 m volt. Fontos tisztázni:
nem kápolna volt, hanem a régi középkori falu temploma.
A Vágotról lejövő földút, pont belevág a templom északi
falába, ezért itt jól láthatók az épített falmaradványok. Ez az út csak az
újabb korban alakult ki, korábban nem itt volt a hegyre vezető út, hanem kissé
arrébb. A templom nyugati részén egy ma már nem járt mélyút vág bele a
szakrális térbe, valószínűleg ez is a templom megszűnése után alakult ki, és az
elmúlt évszázadokban fokozatosan mélyült. A Kalaul kereszt pontosan rajta van a
templom déli falrészén. A Krisztus feszülettől 4-5 m-re a terület bolygatott,
egy kb. 3 x 5 m-es részt már korábban, kb. 1 m mélyen kiástak, és megkutattak. (Már
fiatal bükkfák nőnek ki belőle.) A kitermelt földet jobbára a templom nyugati
falához dobták.
Mit mesélhetnek nekünk az itt lévő töredékes kövek?
Évmilliókon át szikla voltam, majd széttöredeztem. Egyes
részeim a hegy oldalában rekedtek, más elemeimet az esők a völgybe sodorták,
ahol a közeli patak koptatott évezredeken át. A földből és a patakból kiemelve,
és megfaragva építőanyag vált belőlem. 400 évig templom voltam. Egy kis völgyi falut őriztem itt a hegyoldalban. Sokan
felkerestek, a papok falaim közt miséztek a híveknek. Élő szikla voltam, az
Istenhez elmondott imákat én közvetítettem föld és ég között.
Századok elteltével szomorú idők jöttek. A kis falu a török korszakot
követően kihalt, a belőlem épült templomot már nem látogatták, így lassan romba
dőltem, végül emberi erő is feldúlt. Köveimet elkezdték elhordani, és sajnos nem
voltam olyan szerencsés mint a középkori Monaj falu temploma, mely máig
látható és Mánfa Árpád-kori templomaként tartják számon. Néhány darabom a
közeli Kaul vagy Szent Imre-malom épületeinek falaiban élt tovább egészen az 1950-es
évekig. Már rég nincs meg a malom sem. Az idő és föld végleg eltemette darabjaimat.
Néhány kis halom, és kőzettöredék maradt csak belőlem itt a kereszt mellett,
ami utolsó hírmondója annak, hogy valaha templomként léteztem, s kapcsolatot
építettem ember és Isten között.
Írásos feljegyzésekből tudjuk, hogy a középkorban itt álló
Szentimre nevű falunak 1333-ban már temploma volt. Papja ekkor 15 báni pápai
tizedet fizetett. Egyházi iratok 1714-ben az akkori területbejáráskor már romként
írták le a templomot. Ezután fokozatosan hordták el megmaradt köveit.
Magyarszék és
Mánfa között két elpusztult település létezett Szentimre (népiesen Szentimrő)
és Monaj. Mindkettőnek jelentős szerepe volt az Árpádok korában. A legenda szerint
Szent István király fia Imre herceg a környékben vadászott, és innen származik
a falu neve. Szentimrő
forrása a pásztortársadalom idején áldozó helye lehetett a környéknek. A
keresztény korban templom is épült ide. Mágikus hiedelmek fűződtek ehhez a
helyhez. A középkorban és még a 20. század elején is ide járt a nép esőért
könyörögni. 1845-ben Haas Mihály említi, hogy ezen a helyen gyógyulást remélnek
az ide zarándokló "hideglelősök". Mánfáról és Budafáról még az
1920-as években is ide hozták a nyomorultakat. Egykor szemfájós betegek
zarándokoltak ide, gyógyulást remélve. A közeli keresztnél gyógyulásukért imádkoztak, és ruházatuk egy-egy
darabját (pl. inget) a közeli tölgyfák ágaira aggatták a gyógyulás reményében,
illetve a hála jeléül.
A templom alatt
volt régen a Kaul család malma. Nekik itt földterületeik is voltak. 1815-ben
már említik Kaul József Mánfához tartozó lakost, mint itteni malomtulajdonost.
A keresztet 1862-ben Kaul Jakab és családja állította Isten dicsőségére.
Forrás:
Györffy György, az Árpád-kor történeti földrajza,
Városunk Komló című könyvből,
Baranya vármegye malomösszeírásaiból
A templom helyének elemzése után felkerestem a rég nem látott Szent Imre-forrást, aminek csövéből csak cseppen a víz. A kis tó azért még létezik. A kis állóvíz alatt pár méterre azonban elég bő vízfolyás csörgedezik, ezek szerint a forrásmező nem halt el, csak másutt jelenik meg a víz. Kár, mert így a forrásból nem lehet vizet vételezni.
A forrástól egy nehezen járható szurdokvölgyben indultam felfelé, de a sok kidőlt fa miatt, kijöttem belőle, és visszatértem a zöld sávra, ezen mentem Vágotpuszta - Lórin át egészen Orfűig.
Hazafelé Orfűn egy kedves túratárs felvett autóval, de mivel
másfelé vezetett útja (a Lapison át Pécs Keleti-városrészébe ment), így megbeszéltük,
hogy kitesz a Remete-réten, mert nekem az itt jövő busz jobb, mint, ha a Hősök
tere környékén tenne ki. A Remete-rétről így a 16.42-es busszal utaztam vissza
Pécsre, ahol szintén összetalálkoztam a délelőtti túratársakkal, így élményeket
cseréltünk útjainkról.
Biki Endre Gábor
A templomból megmaradt kőtöredék
Mészhabarcs és vakolatdarabok a templom falából
