Gyönyörű, tavaszias időben tettük meg az utat Apátvarasdról Erdősmecskéig. Apátvarasd első említése 1015-ből származik, amikor is azt a pécsváradi apátság alapítólevele szerint Szent István a kolostornak adományozta. Egy 1220-ban kibocsátott okiratban Vorost névalakban szerepel. A középkorban alapított magyar falu a török hódoltság idején elpusztult. A törökök kiűzése után sváb telepesek népesítették be újra. Temploma 1792-ben épült Szent Imre herceg tiszteletére. 1930-ban 8 magyar és 329 német lakója volt. A lakosság a csúcsot 1949-ben érte el 470 fővel, 1970-ben 236 magyar és 70 német élt itt, mert a második világháború után a németek többségét kitelepítették. Az utóbbi évtizedekben sokat csökkent az itt élők száma, ma már csak 120 fő körüli a népesség.
Utunk során elmeséltem a résztvevőknek, hogy a Malom-dűlőben egykor falu létezett Szentiván néven, mely Pusztakisfaluval, Apátvarasddal és Erdősmecskével volt határos. A középkorban épült templomát Szent Iván tiszteletére szentelték. A falu a pécsváradi apátság birtoka volt. 1333-ban papja 33, 1935-ben 12 báni pápai tizedet fizetett. Ez közepes méretű falura utal. Ezt az erdőrészt a régebbi térképek Kircehnwald-nak, azaz Templom-erdőnek tűntetik fel (nem véletlenül.) A falu és a templom helyét tavaly már kerestem, de sajnos több órás felderítő bejárás során sem sikerült rálelnem. Azóta ismét átnéztem a régi katonai felmérések térképeit, a templom egykori helyét, s megállapítottam, hogy a korábban keresett helytől kissé délebbre, az erdőben keresendő.
Abban maradtunk, hogy kísérletet teszek a megtalálásra, és én rövid kitérőt teszek egy túratársammal, a többiek addig uzsonnaszünetet kapnak. A megtalálásnak csupán 1% esélyt adtam, hiszen 10-15 perc semmire sem elég, s szinte csodával határos lenne, ha ilyen kapkodó körülmények közt megtalálnánk. Annuskával 30 m különbséggel mentünk az enyhén emelkedő domb oldalában, amikor egy szurdokutat vettem észre. Kiabáltam neki, hogy ő jó felé megy, én is déli irányba tartok immár. Egy lapos kis magaslat tűnt fel előttem, mikor szívem nagyot dobbant. Egy hatalmas kőtömböt pillantottam meg… Meg még kettőt-hármat odébb. Kissé távolabb még egy nagyobb kőhalom volt látható. Kiáltottam is, hogy itt állhatott a templom. Körbenéztünk. Egy 80 m2-es területen rengeteg kőtörmelék, és kisebb-nagyobb kövek, sőt középkori tégladarabok is feküdtek, az erdő többi részén viszont egyetlen kő sincs, csak a lösztalaj látható. Természetes módon kövek nem jellemzőek erre a területre, tehát ezek ember által kerülhettek ide. A terület bolygatott felszínét is könnyű volt felismerni. A templom körül bizonyára temető is létezhetett.
Kiabáltunk a többieknek, jöjjenek fel az erdőben, mert megtaláltuk középkori templom maradványait. Megmutattuk nekik is a múlt emlékeit. Fantasztikus érzés egy ilyen helyen állni, ahol kb. 500 éve egy kőtemplom állhatott, benne vasárnaponként pappal, hívekkel. Az átimádkozott falak ugyan már nincsenek meg, de egyes kövei még láthatók. Lassan fél évezrede, hogy felcsendült itt az utolsó ének Isten dicsőítésére. A falucska minden házát elsodorta az idő és történelem viharai, de Isten házából még ma is láthatók darabok. Hát nem különleges az élet… A mi lakóhelyünk, s életterünk sem lesz örökké. Házaink, melyekben élünk egészen biztosan nem állnak 500 év múltán, de vajon léteznek-e majd ennyi idő után településeink (?). Ez egy folyamat, hiszen falvak és városok születnek és pusztulnak el.
Ma már az egykoron népesebb Apátvarasd is a hanyatlás útján jár sok baranyai elnéptelendő faluval együtt. Hosszú évek óta nincs már szentmise a varasdi templomban sem, s állítólag annak belső állapota is egyre aggasztóbb. Majd évszázadok múltán erre is járnak felfedezők, s hangosan kiáltanak, itt vannak a hajdani templom romjai. De azok már nem mi leszünk…
Örömmel a szívünkben indultunk tovább, amikor is egy kis akadály lépett közbe. Az utat egy ponton átvágták, mert egy áteresz épül. Csak nehézség árán a patakba lépéssel tudtunk egy sáros földhalmon átkelni. Szerencsére a patak medre szilárd volt, és abban csak kevés víz csordogált.
A gerincre felvezető út eseménytelenül telt, majd egy kis kitérővel a mecskei szerb temetőt kerestük fel. Vannak még gondozott sírok. Leereszkedtünk Erdősmecskére, ahol fő látványosságunk a Szent Demeter szerb ortodox templom volt. A templom a 18. század végén épült, tornya utólag, 1779-ben. Nagyobb felújítások 1886-ban és 1911-ben voltak. Az 1920-as években a szerbek túlnyomó többsége ezt a falut is elhagyta és az akkori Jugoszláviába optált. Ezért volt a falu régi neve Rácmecske.
A templom nemrég teljes külső felújításon esett át a Magyar Kormány támogatásával. Belül sajnos a vakolat és a mennyezet továbbra is rossz állapotban van (a folytatásra nincs kilátás), ám az ikonosztáz festményei meglepően épek. Egy kis rendrakás lenne még szükséges a templom belső terében és a külső környezet rendezésében, hiszen még az állványok és műkőlapok is a helyszínen hevernek, bár már nem tegnap fejeződtek be a munkálatok.
Szép és kellemes túránkat, melyen 18 fő vett részt, Erdősmecskén a buszfordulóban fejeztük be.
Biki Endre Gábor, túravezető
