November 12-én, szombaton került sor az idei év utolsó Dráva-menti túrájára, ezúttal vízvári helyszínnel. A vonatról leszállva ismertettem a mai nap programját, és az útvonalunkat. Első állomásunk a Nepokumki Szent János templom volt, ahol Bencik Tamás atya édesanyja fogadott bennünket. A katolikus templom 1854-ben épült, s mind kívül-mind, belül jó állapotban van. Korábban Tamás atya testvére szolgált itt, s ketten a 20 év alatt a templomot teljesen felújították. A belső berendezés, a freskók, oltárok és az orgona is mind gyönyörűen restaurálva van. Az egész templom olyan, mintha teljesen új lenne. A templomlátogatás után a falu központi terén haladtunk át.
Vízvár múltja már a XVI. századtól ismert, amikor Tahy Ferenc, királyi főlovászmester várat épített a Dráva partján. Ennek védelmét sürgette a török elleni harcok során, 1555-ben Zrínyi Miklós bán. Szigetvár elestével a várat védői elhagyták, majd fel is égették, ma már semmi sem látható belőle. A település elnéptelenedett, s csak másfél évszázaddal később telepedtek le az új lakók. Az 1720-as összeírás 300 körüli össznépességet számlált. Azóta tartozik a községhez Zsitfapuszta is.
Az első iskola alapításának dátuma 1742. A falunak horvát nyelvű lakossága volt, sőt még a IX. század derekán is horvát településként tartották számon. A 20. század első felében megélénkült a társadalmi élet, olvasókör, gazdakör, népház alakult. A két világháború között jelentős és gazdag iparosréteg élt a községben. Volt szikvízüzem, cserépgyár, sőt egy háromszintes malom is, amely már akkor áramot szolgáltatott. A lakosság száma 1930-ban érte el a csúcsot 1520 fővel, azóta az itt élők száma folyamatosan csökken, mint megannyi magyar falué. Jelenleg alig több, mint 500-an lakják a települést.
Lejtős úton értünk le a Dráva-parti-erdőbe, ahol végigjártuk az Ártéri tanösvényt. Itt tájékoztató táblák vannak elhelyezve, és két helyen erdei pihenőhely is várja a kirándulókat.
Itt meséltem néhány érdekességet a Dráváról, miszerint hossza 749 km. Olaszországban, 1228 m magasan ered. Ausztriát, Szlovéniát, Horvátországot és Magyarországot érintve ömlik a Dunába. Mellékfolyói: Isel, Gurk, Mislinja, Dravinja, Bednja, Mura, Rinya és a Fekete-víz. A folyón 22 vízi erőmű üzemel, ebből 11 Ausztriában, 8 Szlovéniában és 3 Horvátországban. A magyar szakaszon a legnagyobb ismert árhullám 1972-ben volt.
Jelenleg nagyon kicsi a vízállás, a holtágakban és a főfolyóban is igen kevés a víz, egy darabig még be is tudtunk gyalogolni a mederbe, ahol sóder és kavicszátonyok bukkannak ki. Egy részüket már a növényzet is benőtte, tehát nem tegnap kerültek szárazra.
A faluba visszatérve megtekintettük az iskola épületében a mamutcsontokat, melyeket egykor gyerekek találtak a Dráva medrében. Itt látható Drávai Lajos emlékkiállítása is. Az iskolát Kovács Klára tanárnő mutatta be, amelynek története szép és szomorú is egyben. A felső tagozat már megszűnt, jelenleg csak 13 tanulója van az iskolának, akik 1-4. osztályig közösen tanulnak. Ez a létszám is több településről jön össze, hiszen a Dráva-menti falvak is elöregednek, gyerekek már alig vannak. Az oktatás viszont így nagyon családias légkörben zajlik, van idő mindenkivel egyénileg foglalkozni.
Utunk utolsó célpontja Zsitfapuszta volt. Egy keskeny aszfaltos úton indultunk el, majd útközben bal oldalon láthattuk a zsitfai régi temetőt, ahol egy kőkereszt és néhány sírkő áll még.
Itt a pusztán az erdészetnek egy bérelhető vadászháza található. Valamikor Festetics birtok volt, ez a kisebb épület volt az intéző lakása. Míg néhány éve még egészen gondozott, virágosított szép udvara volt a vendégháznak, most eléggé gondozatlan a kert. A ház melletti majorsági épületek, bár szemmel láthatóan még használatban vannak, tulajdonképpen rogyadoznak. A pusztán már csak két lakóház áll, ebből egy lakott, egy pedig romos. Kissé távolabb áll a hajdani Festetics-kastély megmaradt sarokszárnya, mely sajnos szintén romos állapotban van. A tetőt a közelmúltban ugyan helyrehozták, de a munkálatok abbamaradtak, így állaga továbbra is veszélyes. Viszont ennek kertje szépen gondozott, és egy díszes faház is áll itt, jelenleg magánbirtok.
Zsitfapusztáról szép kényelmesen visszaindultunk a vasútállomásra, miközben még a Nap is kisütött. A túrán 54 fő vett részt, s öröm, hogy a pécsieken kívül új túratársaink is bekapcsolódtak Szentlőrincről. Szeretettel köszöntjük a Szentlőrincieket csapatunkban, és várunk benneteket máskor is a túráinkon.
Biki Endre Gábor, túravezető
