2016-ban élesztettük fel ezt a kissé elfeledett népszokást az Emmausz-járást Máriakéménden. Ugyan egyes családoknál, baráti közösségeknél él a hagyomány itt is, Szederkényben vagy más német eredettel rendelkező falvakban, de nyitott, közösségi programként csak kevés helyen lehet részt venni ilyen alkalmon. A nevezett program sorában ez volt idén az 5-ik, hiszen a pandémia miatt az elmúlt két évben nem volt lehetőségünk megszervezni. Bár tudjuk, a szőlőtermelők, a pincéket jó karban tartók száma országszerte egyre fogy, s jobbára a nagy szőlőbirtokok működnek egy-egy tájegységen (pl. Villány, Szekszárd), örömteli, hogy még Máriakéménden is akad olyan pincegazda, aki kinyitja százéves pincéjét, s igyekszik a faluja értékét másoknak is megmutatni.
Az Emmausz-járás egy bibliai eredetű népszokás Baranya és Tolna megye több pontján. A máriakéméndi vagy a bólyi hagyományt a török idők alatt elnéptelenedett falvakban a 18. század folyamán betelepített német nemzetiségű lakosság alakította ki, akik egyben a szőlőművelést is meghonosították. Ez a régi német népszokás azt az üzenetet hordozza, hogy fontos a közösségekben az összetartozás érzése. Emmausz falu a Bibliában szerepel, ahol az „emmauszi vacsora” során, a kenyér megtörése közben két tanítvány felismerte a feltámadt Jézust.
A tanítványok közül ketten Jézus keresztre feszítése és feltámadása után Jeruzsálemből gyalog az akkori Emmaus nevű település felé tartottak, miközben beszélgettek egymással arról, ami történt. Közben Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta, és nem ismerték fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek? Az egyik ezt mondta neki: te nem tudod mi történt? "Mi történt?" – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: az egész nép előtt hatalmas prófétát, a názáreti Jézust keresztre feszítették. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ez történt. Néhány közülünk való asszony kora hajnalban ott volt a sírboltnál, de nem találták ott Jézus testét; azt beszélték, hogy angyalok jelenését látták, akik azt hirdették, hogy ő él. Akkor ő így szólt hozzájuk: "Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?" És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: "Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!" Bement hát hozzájuk, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték Jézust, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor döbbentek rá, hogy Jézus végig velük volt az úton.
A jóleső falatozások, borkóstolások közben végigjártuk a pincesor környéki erdőket, megnéztük az egykori Szent-kút helyén álló Mária-képoszlopot (szoborfülkét) és a Héhwald-keresztet, valamint a Schleicher-keresztet, melyek történetét is megismerhették a túrán részt vevők. Az idei évben az Emmauszi-pincejáró túra a korábbi hagyományoknak megfelelően, de csendesen zajlott. Nem volt Jani bácsi, aki dalra fakassza a résztvevőket, nem volt gitározás sem. Bár tudjuk, Jani bá fentről figyelt minket, és jóleső érzéssel töltötte el, hogy ha bár, nem is voltunk olyan sokan, mint évekkel ezelőtt, de emlékére, tiszteletére most is megtartottuk ezt a húsvét hétfői népszokást. A „hegyről” lefelé menet utunk a temetőn át vezetett, ahol megálltunk Jani bácsi sírjánál, megemlékezve arról, mennyi mosolyt csalt sokak arcára. Az idő is kegyes volt hozzánk, mert igazán kellemes, jobbára napsütéses időben túrázhattunk, az előző napok viharos, szeles időjárása egészen megszelídült.
Biki Endre Gábor, túravezető
