Január 6-ára, péntekre, Vízkereszt napjára szerveztük évnyitó találkozónkat a Máriakéméndi Kegytemplomért Baráti Kör tagjaival. Eljöttek a máriakéméndiek, a szederkényiek és a pécsiek is.
Meghívtuk a plébános is, aki a meghívást elfogadta.
Az eseményt megelőzően két napot vett igénybe a készülés, a vendéglátáshoz az ételek-italok beszerzése, a kolostor (zarándokszállás) épületének kitakarítása, az ebédlő berendezése. Elővettük a legszebb aranyozott evőeszköz készletet, mely csak a legmagasabb szintű vendéglátáskor szokott előkerülni. A máriakéméndi plébániának van ugyanis (elzártan) külön díszdobozban bordó bársony evőeszköz készlete is díszdobozban. Elővettük, mert vendéget, vendégeket vártunk.
A plébános azonban csak nem akart megérkezni. Hívtuk telefonon, de ki volt kapcsolva… Egy darabig vártunk, aztán megkezdtük nélküle az „ünneplést”. Összejövetelünk célja rendhagyó volt így az év elején: szerettem volna megmutatni a szépen felújított templomot a többieknek, hogy ők is láthassák, ők is örülhessenek neki. Megnéztük így a kegytemplomot kívül és belül, majd bementünk a kolostor ebédlőjébe egy kis állófogadásra, beszélgetésre. A délután során elsétáltunk a közeli Templom-forráshoz, addig Csép Józsi itt maradt, hogy őrizze a házat, hátha időközben mégiscsak megérkezik a főtisztelendő úr.
A forrás bőven ontja a friss forrásvizet, tankoltunk is belőle (hűs vizét mindig érdemes megkóstolni), majd visszaballagtunk a kegyhelyre.
Józsi a kellemes napsütésben egy széken ült a plébánia előtt, aki nagyon figyelt minden irányban: egyrészt azt leste, mikor jövünk vissza a forrás felől, másrészt az autósbejárót is fürkészte, hogy hátha mégiscsak megérkezik az atya.
Együtt sétáltunk ezután a templom parkjában, ahol megnéztük a nemrég ültetett kis facsemetéket.
Ekkor megcsörrent a telefonom: a plébános hívott, hogy most jutott eszébe (látva a nem fogadott hívásokat), hogy ő elfelejtett eljönni a meghívásunkra. Sajnálja… Most már viszont siet, hogy odaérjen a szederkényi templomba, mert ott misézik.
A kerti séta után kissé csalódottan mentünk vissza a házba, aztán még csipegettünk és iszogattunk egy kicsit, majd elindultak a vendégek haza. Én még egy darabig a templommal szemközti domb oldalában merengtem el, csak néztem, és néztem a naplementét. Aztán egyszer csak lement a nap, s feljött a hold. A fényesség felett immár újra a sötétség uralkodott, bár az erős holdvilág adott némi biztatást...
Mit lehetne még írni, talán csak idézni egy, a múltkoriban elsütött kommentet: "Olyan - eddig még - nem volt, hogy a Nap, ha lement, másnap ne jött volna fel... Ha felébredsz, látni fogod, hogy holnap újra feljön! Ja, és ne feledd, hogy gyakran gonosz, szürke felhők is eltakarhatják előled a Napot. De előbb-utóbb közibük vág az Isten nyila egy nagy villámmal, aztán elviszi őket a szél..."
