November 22-én, 16 fővel vágtunk neki a Baranyai-dombságban tervezett pincejáró túránknak. A Kátolyi elágazástól indultunk a Szent Márton út felfestett szakaszán fel a dombra. A fák közül a szép kis pincék itt-ott kikandikáltak, majd hamarosan elértük a Kátolyi pincesort. Több rövidebb kis pinceutcából áll, de vannak présházak a domb oldalában elszórtan is. Míg Máriakéménden a régi, 150-200 éves díszes pinceépületek állnak még, addig Kátolyban modernebb pincék épültek az 1960-70-es években, de még most is épülnek újak. Az egyik most frissen készült el, szép kemencével, piknikhellyel.
A pincesor végén az esőbeállóban fogyasztottuk el tízórainkat, majd keskeny ösvényen indultunk el lefelé az akácos erdőben. Leértünk a Karasica-völgyi vagy másik helyi nevén, a pécsváradi útra, és ezen ballagtunk tovább. Útközben finom kökényt csipegettünk. Azt mondják, a kökény akkor jó, ha megcsípi az első fagy. Ma reggelre -2-3 fok körül volt, így az első fagy valóban megízesítette. Kellemesen fanyar, pikáns ízét többen kipróbálták.
A következő állomásunk a Templom-forrás volt, mely a környék legbővizűbb, természetes módon feltörő vízforrása. Vízminősége kiváló, így sokan hordják innen kannaszámra az ivóvizet. Sötét, hűvös helyen több hétig eltartható, és fogyasztható. A forráshoz sok kis keskeny lépcsősor vezet le, ezért mindjárt az elején jeleztem, hogy a falevelek csúszósak, óvatosan közlekedjen mindenki a meredek lejtőn.
Sajnos az egyik túratársunk a forráshoz érve az utolsó előtti lépcsőn megbillent és a forrás előterébe esett, majd onnan tovább, a patakba csúszott. Gyorsan kihúztuk a vízből, mielőtt teljesen elmerült volna, de sajnos így is jócskán átázott a cipője és ruhája. Az utat így folytatni nem tudta, de szerencsére 15 perc múlva volt busz a közeli kegytemplom megállóból, így javasoltuk, menjen el azzal, és pécsváradi átszállással, remélhetőleg másfél órán belül hazaér, s vegyen egy jó forró fürdőt, ami megóvhatja őt a felfázástól.
A forrásnál kulacsainkat megtöltve visszatértünk a műútra, s a kék kör jelzésen értük el a máriakéméndi Nagyboldogasszony kegytemplomot.
Valaha itt állt a régi Nagykéménd (Egyházaskéménd), s annak első temploma. A 15. században újabb gótikus kőtemplom épült, ennek szentélye még ma is látható, ezt egészítették ki az 1750-es években a ma is álló nagy barokk hajóval, miután a középkori romos templom nagy részét elbontották. Tették mindezt azért, mert 1740. április 5-én a falu nagy csodára ébredt. A régi romos templomnál 5 kislánynak megjelent a Boldogságos Szűz Mária. A jelenések ismétlődtek, s később többen is látták. Számos csodás gyógyulás történt ezen a helyen, így néhány év elteltével a nép önerőből templomépítésbe fogott. Elkészülte után az első néhány évtizedben az akkori Baranya vármegye legnépszerűbb, s legtöbbet látogatott búcsújáró helyévé vált. 1773-ban az akkori pápa is elismerte okirattal a Mária kegyhely létét, ami nagy szónak számított, hiszen a Mária jelenések többségét az egyház sok helyen máig sem ismerte el. Pl. Medzsugorje-ben, a nagy zarándokhelyet sem ismerték el, mégis milliók zarándokolnak el oda. Kéménden a kegytemplom mellé még csárdát (ami ma már nincs meg), és kolostort is építettek, hogy legyen, ami a vendégeket kiszolgálja, s legyen alkalmas épület a szerzeteseknek a kegyhely ellátásra.
Végül rend nem telepedett le, az első ferences atyák elmentek innen, így egyházmegyés papok szolgálták ki 260 éven át a híveket, egészen 2013-ig, akkor üresen, pap nélkül maradt a plébánia. A kezdeti nagy fellendülés fokozatosan alábbhagyott (minden csoda három napig tart…), s Máriagyűd kezdett előtérbe helyezkedni. Később még inkább Gyűd volt a Pécsi Egyházmegye elismert Mária kegyhelye. Ennek ellenére a nép védte, óvta, kitartott egészen a II. világháborúig a kegyhely fenntartása mellett. Miután a németeket kitelepítették, a falu lakossága felére, később harmadára csökkent, végül a kegyhely rohamos pusztulásnak indult. 1976-77-ben a romos templomot jórészt társadalmi munkában, Petri György plébános hathatós közbenjárásával kívül-belül felújították. Csakhogy, eltelt azóta 45 év, s az idő vasfoga nem kímélte a templomot, s a kegyhelyet. Amikor évekkel ezelőtt én átvettem a gondnokságot, itt minden romos volt, s az udvar fele magára hagyott dzsungel látszatát keltette. Lépésről-lépésre, több év munkájával jutottunk el odáig, ahol most tartunk. Csak röviden: megújultak a Zsolnay angyalok, a támfalak, a kolostorépület, kívül-belül, s most épp a templom külső tatarozásán dolgozunk. Az új tető már két éve elkészült, most az új ablakok gyártása folyik épp, s a templom külső vakolatát javítják és festik.
A kolostor épülete jelenleg szálláshelyként funkcionál, s a föld alatt rejtőzik a plébánia pincéje. Ide ereszkedtünk le, ahol egy kis borkóstolásra vártam a csapat tagjait. Fehér, vörös és rosé borokat kóstolhattunk. Mire feljöttünk a pincéből, már eleredt az eső. Néhányan elmentek a korábbi busszal, a többiekkel pedig folytattuk utunkat Máriakéménd felé. Megálltunk a szépen felújított Kéméndi-keresztnél, majd a Szent Márton templom következett.
1749-ben épült, tornya csak később, 1897-ben. Külsejét adományokból két éve sikerült megújítani, azóta is szép sárga színnel büszkélkedhet, nem úgy, mint belül, hiszen annak belső felújítását a korábbi pap nem engedte, pedig lett volna rá támogatás, és adományozó. Talán majd a jövőben egyszer erre is lesz lehetőség.
A templomlátogatás után felmentünk a temetőbe, s mivel hallottam, hogy néhány hete, halottak napjára elkészült Kállai János új síremléke megnéztük ezt is. Kállai Jani bá’ volt a csapatunk legaktívabb tagja 2010 és 2022 között. Gitározásával mindig jó kedvre derítette a túracsapatot, s minden munkából kivette részét, akár az erdei pihenőhelyek, források, keresztek felújításában, de a kegytemplomnál is mindig ott volt a saját gépeivel, szerszámaival.
A szitáló esőben még felmentünk a Szőlő-hegy oldalába, ahol a régi sípálya felvonóit is láthattuk, és a pincesori betonúton ereszkedtünk le a falu közepén található buszmegállóhoz.
Túravezető
