Március 5-én vonattal Somogy megyébe, a Dráva-mentén fekvő Bélavárra utaztunk. 42 fővel indultunk útnak. A vasúti megállótól besétáltunk a faluba, ahol az egyik háznál igen „szellemes alkotásokkal” találkoztunk. A 340 lelkes faluban szép díszes kőkereszteket látni, ez már a Zala megyei stílust képviseli. Formájuk, méretük egészen más, mint a baranyaiak. Itt sokkal díszesebben faragottak, viszont kevésbé színesek, többnyire fehérre meszelik őket.
A településen áll az 1878-ban emelt Szent Vid tiszteletére szentelt katolikus templom. Felénk nincs ilyen titulusú templom, ennek a szentnek a tisztelete csak Nyugat-Magyarországon ismert (pl. Velem, Szent Vid-kápolna). Három kedves hölgy fogadott minket a templomban. Kicsit összeszorult a torkunk (legalábbis nekem) látva, hogy ez a picike falu, (melyben valamikor 900-an is éltek, s ma már alig több, mint 300-an), milyen szépen rendben tartja a templomukat. Kívül-belül olyan, mintha tegnap fejezték volna be a felújítását, pedig az utolsó felújítás és festés 20 évvel ezelőtt volt, ekkor restaurálták a belső értékeket is. Plébánosuk helyben nincs, Berzencéről jár át a pap, de misét minden vasárnap tartanak, melyen jellemzően 25-30 fő vesz részt. A templomot kinyitó asszonyok még süteménnyel és üdítővel is kedveskedtek, ami igazán kellemes és nem várt meglepetés volt. Ezúton is köszönjük a bélaváriak vendégszeretetét.
A falut Somogyudvarhely irányában hagytuk el, majd a fúró-akna mentén betértünk az erdőbe. A kijelölt „Vén fák ösvénye” (korábban csak fehér alapokat festettek fel, de azért könnyen követhető a célpont) vezetett minket a hatalmas ősbükkösbe, ami lenyűgöző látvány volt. A Dráva valamikor az alattunk elterülő síkságon folyt, és a meredek partfalakat mosta, aminek tetején most sétáltunk. A meredek homoktalajon állva, s látva az öreg bükköket hegyvidéki (mecseki) hangulatunk támadt. A terület különlegessége az az erdei fenyő, mely Magyarország legnagyobb fája ebből a fajból. Gólyafészkes fának hívják, mert korábban gólyák fészkeltek rajta. Az utolsó ismert mérés szerint törzskerülete 429 cm, magassága 18 m.
Dél tájban érkeztünk meg a Kerek-hegyre, mely a környezetéből alig emelkedik ki, csak egy kisebb dombnak tekinthető. Kiemelkedése csak dél felől szembetűnő, ott meredek letörés van az egykori Dráva-árok felé. A Kerek-hegy volt mindig is a falu szőlőtermő vidéke, ahol hajdanán sok kis présház sorakozott, ma már nem mindegyik áll, és bort is alig-alig készítenek már. A szőlők kivágása után a legtöbben fenyőültetvényeket hoztak létre eladásra, de sok olyan parcella is van, melynek gondozásával már felhagytak. A Kerek-hegyen szép képoszlopot, és két kőkeresztet is láthatunk. Mivel padok errefelé nincsenek, ezért a présházak előtt délidőben „állófogadást” tartottunk, vagyis mindenki megebédelhetett a batyujában hozott elemózsiából. Ezután ismertettem a környék látnivalóit, természeti értékeit.
A „hegyről” meredeken ereszkedtünk le a Dráva egykori medrébe, mely egy mély fekvésű nedves erdőterület (bár most többnyire száraz.) A völgyben a nárciszok már szépen bimbóztak, de kinyílott példányt még nem láttunk. Ezen a részen a hóvirág és az odvas keltike is gyakori, de a szárazságtól utóbbi idén eléggé törpe növésű.
Utolsó pihenőnket a Bélavári erdei pihenőhelyen töltöttük. Itt egy érdekes, Bélavárhoz kötődő történetet olvastam fel. A Bélavárról elszármazott Király Lajos író blogjában érdekes írásokat olvashatunk: https://rexpoeta.blogspot.com/ Ebből az egyik a következő, mely 1950 táján történt.
A vasútállomás
Talán 3 éves lehettem, amikor anyám mesélte, hogy búcsúba megy vidékre. Ez akkoriban szokás volt. Már több napja készülődött. Szerettem volna én is vele menni. Nem vitt el. Úgy tudtam, hogy Vízváron lesz a búcsú - gondoltam elmegyek gyalog -, mivel már egyszer voltam nagyapámmal szekérrel a vasútállomáson és emlékezetemben megőriztem az odavezető utat.
Emlékeztem arra, hogy a kocsiút a vasútpart mentén volt és a távolság sem olyan nagy, kb. 3-4 kilométer.
Elindultam rövidnadrágosan, mezítlábasan, koszosan a vízvári búcsúba. Végigmentem a Vasút utcán, a Presingék előtt, a Harasztia ház előtt. Elértem a falu végén lévő Kápics keresztfához. Tovább vezetett az utam fahídi horhosig, majd a Lánciföld és a vízvári vasúti őrház következett. Ott már a vasút melletti dombon mentem, aztán le a vasúti árokhoz, átbújtam a sorompókezelő drótok alatt. A vasúti átjárót elhagyva máris a vízvári vasútállomáson voltam ...
Kicsit furcsának tűnt, hogy az állomás mellett nincs falu és nincs búcsú sem. A falu egy kilométerre volt az állomástól, amit később tudtam meg. Az állomáson szóba elegyedtem az állomásfőnök velem egykorú fiával. Játszottunk. Boldogan mutatta kincsét, a nagy tekercs pontokkal és vesszőkkel teleirkált távírószalagot. Már el is felejtettem, hogy én búcsúba igyekeztem. Legalábbis ez a gondolat nem foglalkoztatott egy darabig. Csak később. A gyanúsan kérdezősködő felnőtteknek elmondtam: "Búcsúba jöttem. Király Lalika vagyok. Az anyukám nem akart elhozni búcsúba. Én pedig eljöttem gyalog Bélavárról." Ezen a felnőttek elcsodálkoztak és elmondták, hogy itt nincs búcsú, csak Berzencén. Az állomásfőnökék adtak ebédet, mert már dél is elmúlt. A délutáni hármas vonattal hazaküldtek. A kalauznak szóltak, hogy adjon le Bélaváron, mert már telefonáltak a vasútállomásra ...
A vonaton utazva a kalauz is érdeklődött, hogy miért jöttem el hazulról. Mondta, hogy milyen bátor vagyok, de ilyet máskor nem szabad tennem ...
A vonatablakból figyeltem a vasútpartot, a Drávát, aztán a fahíd meg a Presing féle híd következett. Az akácfák között pedig a falu házai suhantak el. Láttam a mi házunkat is, amikor átrobogtunk a horhosnál lévő hídon. Lassan fékezni kezdett a vonat és végül megállt a bélavári vasútállomáson.
Ott várt Irénke nagynéném, az egyik kezét hátratéve, melynek titkát rövidesen megértettem. A kalauz leadott. Boldogan értem földet, a "NAGY UTAZÓ".
Diadalmasan szétnéztem. Vártam a dicséretet a bátorságomért, meg hogy hazaérkezett az aranyos kisfiú. Nagynéném rögtön egy hatalmas pofonnal fogadott üdvözlésképpen. Megragadta a kezemet és hazafelé ráncigált. Mivel nem tetszett ez a fogadás, bőgni kezdtem. Az egyik fülem csengett még a pofontól, de a másikkal jól hallottam: "Csavargó akarsz lenni? Majd adok én neked olyan búcsút, hogy öreg korodban is megemlegeted!" Ezután a másik kezében rejtegetett csípős vesszőt jól megtáncoltatta a hátamon, a fenekemen és a lábszáramon. Üvöltöttem, rángatóztam, de a másik szorító kéz nem engedett. Ugrándozva is láttam, most is bennem él a kép: az állomásról kigördülő vonat egyre távolodó hátsó kocsijáról messzire piroslott a jelzőtárcsa...
(Szomorú tény, hogy 2015-ben a több mint 100 éves vasútállomás is a nyomorúság, a meggondolatlanság és a kapzsiság áldozata lett: lebontották.)
Király László
A történet felolvasása után elindultunk vissza Bélavárra, ahol a vonat indulása előtt megnéztük a vasúti megálló közelében a Béla-vár egykori kővárának helyét. Dzselálzáde Musztafa így írt róla: „árkai olyan mélyek, mint a pokol legsötétebb feneke, falai magasak, mint a hetedik mennyország...” A középkori vár egykor Török Bálint, majd Tahy Ferenc tulajdonában volt. Szigetvár eleste után a többi dél-somogyi várhoz hasonlóan török kézre került, majd a török kiűzése után romlásnak indult. Az 1950-es évek elején még így írtak róla: „vegyes kőfalazatú, magas körbástya a falu határában”. Az ötvenes évek végén itt határőr laktanya épült. Ekkor minden maradvány megsemmisült, a legtöbb sáncot és árokmaradványt eldózerolták. Ma már csak a terepegyenetlenségek emlékeztetnek a hősi múltra.
