A baranyai szerb ortodox templomok túrasorozat következő állomása Baranya vármegye déli határpontján található Sárok település volt. Biki Endre Gábor a Máriakéméndi Kegytemplomért Baráti Kör és a túra vezetője köszöntötte a népes számban (51 fő) megjelent résztvevőket. Szkalonai Tamás a település polgármestere fogadott bennünket és meglepetésünkre nagyszerű vendéglátásban részesített bennünket. Vajdics László a település korábbi polgármestere ismertette a település múltját, és hányatatott sorsát, hiszen határmenti faluként a Trianon és az azt követő döntések hátrányos helyzetbe hozták a határszéli településeket. Sok érdekességet tudhattunk meg a vidékről, sőt még azt is, hogy Karády Katalin is többször járt a szomszédos Főherceglakon.
Sárok nevét az oklevelek 1296-ban említették először Sarugh néven. Birtokosai a sároki nemesek voltak. A falu a török időkben elnéptelenedett, majd az elnéptelenedett faluba először magyarok, később délszlávok és németek telepedtek le. 1910-ben 491 lakosa volt, melyből 33 fő magyar, 133 fő német, 320 fő szerb, 2 fő horvát és 3 fő egyéb anyanyelvű volt. A lakosok közül 227 fő tudott magyarul.
A település ismertetője után elsétáltunk a közeli Szent Demeter szerb ortodox templomhoz, melyet ezúttal belül is megtekinthettünk. Ezen a napon tartották a templom búcsúját, melyen részt vehettünk, ha nem is végig, de ezáltal bepillantást nyerhettünk egy ortodox ünnep varázsába. Három pópa vezette a szertartást, s az egyik kiválóan tudott magyarul, s még a búcsú előtt kérdezte, honnan érkeztünk, s kik vagyunk. Ennyit mondott, ha maguk mind magyarok a szertartás egy részét magyarul fogom vezetni. Ez hatalmas megtiszteltetés volt, hogy kedvünkért még magyarul is elhangzottak részletek a prédikációból. Ami érdekes és különleges volt, a hosszú énekek, és a végén a kalács és koljivo szentelés. A kalács melletti rituális étel főtt búzából, és általában aszalt gyümölcsökből és mézből van összegyúrva. A búza a megújulás, a továbbélés, a születés szimbóluma. A települést elhagyva 2 km-es úton érkeztünk meg a szomszédos Horvátországba, Főherceglakra, mely történetéből az alábbiakat érdemes ismernünk.
Főherceglak (horvárul Kneževo) falu a horvátországi Eszék-Baranya megye északi részén, a Duna és a Dráva folyók által határolt – Baranyai háromszögnek is nevezett földrajzi – térségben. A 20. század elején még a Magyarországon maradt Ivándárda külterületi lakott helye volt, melytől aztán a trianoni békeszerződés által megállapított határ választotta el. Most Baranyabán községhez (járáshoz) tartozik. Eszéktől légvonalban 31, közúton 40 km-re északra, községközpontjától 4 km-re északnyugatra, Baranyában, a Drávaszög északi részén, a Pélmonostort Moháccsal összekötő főút és az országhatár között fekszik.
A régészeti leletek tanúsága szerint területén már az őskorban éltek emberek. Több rétegben őskori és középkori kerámiák, kődarabok tanúskodnak egy hosszú ideig létező településről. 1988-ban a baranyai területek régészeti bejárása során a „Ciglana” nevű lelőhelyen a település határában talált ókori kerámiák, terra sigillaták és építőanyag jelezte, hogy itt ókori épületegyüttes, valószínűleg római villagazdaság épületei álltak. Egy másik régészeti bejárás során 1986-ban egy platón, a „Crna bara - Buziklica” lelőhelyen középkori alapokat, egykori szilárd anyagból rakott falak maradványait találták. A középkori településnek írásos nyomai is vannak. 1296-ban „Look” néven említik először, majd 1460-ban „Eghazaslak” néven említik. Az utóbbi név kétségtelenné teszi, hogy a településnek már a középkorban temploma volt. A középkori falu lakói feltételezhetően 1526-ban a közelgő háborús vész elől menekültek el. A török uralom idején az elnéptelenedett faluba Boszniából érkezett szerbek települtek be. Az 1591-es török adókönyvben a falu „Lak” néven 16 adózóval szerepel, a nevek alapján tiszta szerb lakossággal. A térség 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, de a felszabadító harcok során ismét elnéptelenedett. A felszabadítás után pusztaként a bellyei uradalom része lett, melyet hadi érdemeiért királyi adományként Savoyai Jenő herceg kapott meg, halála után pedig a bellyei uradalom felett az Udvari Kamara vette át az irányítást, majd 1780-ban a Habsburg–család Tescheni („hadvezéri”) ágához került, amely egészen az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-ban történt széthullásáig tulajdonolta.
A mai település Lak-puszta néven mezőgazdasági majorként keletkezett a 19. század elején. 1818-ban a bellyei uradalom akkori birtokosa Károly Lajos főherceg kastély építésébe kezdett itt, melynek munkálatai tíz évig tartottak. 1827-ben a bellyei uradalom igazgatását is ide költöztették. 1852-ig a kastély csak az uradalom gazdasági központjaként szolgált, ekkor azonban központi részét klasszicista lakókastéllyá építették át. Károly örököse fia, Albrecht lett, majd halála után Albrecht testvérének fia, Frigyes lett a következő ura, egészen az első világháborúig.
A település Baranya vármegye Baranyavári járásához tartozott. Az első világháború után az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később (1929-ben) Jugoszlávia része lett. Nevét a délszláv hatóságok Főherceglakról Kneževóra szlávosították. 1941 és 1944 között ismét Magyarországhoz tartozott, majd a háború után ismét Jugoszlávia része lett. 1991 óta a független Horvátország része. A településnek lakosságszáma rohamosan csökken, 2011-ben 803 lakosa volt, ma már csak 400 körüli.
A település délkeleti részén a kastély közelében áll az 1856-ban épített Szent Hildegard katolikus templom, ahol a helyiek már vártak bennünket, és belül is megnézhettük a templomot.
A település központjában álló főherceglaki kastély 1818 és 1827 között egyszintes épületként létesült, 1852-ben az épületegyüttes központi részét klasszicista kastéllyá építették át. Az 1920-as években új kastélyszárnyat építettek. Az épületet 1969-ben újították fel teljesen utoljára. A nyugati főhomlokzat a település felé, a keleti homlokzat pedig a park felé néz. A központi, három ablaknyílásnyi szélességű kétemeletes részt felül háromszög alakú oromzat zárja le, kiemelve az épület klasszicista jellegét, mely az ókori építmények mintájára annyira divatos volt a 19. század első felében. Elsősorban uradalmi központnak épült, irodák, az intéző lakása volt benne, a tulajdonos lakrésze elsősorban úgy volt kialakítva, hogy szállásul szolgáljon, ha véletlenszerűen távolról szeretne ide jönni. Ma sem él senki a kastélyban. A kastély már régóta nem volt alkalmas az eredeti funkciójára, így kérdéses volt a további sorsa. A kastély mellett az építkezéssel egyidejűleg egy nagyméretű parkot létesítettek, melyben már 1814-ben megkezdődött a fák és a különféle gyümölcsfák ültetése, 1818-ban pedig faiskolai fákból fasorokat ültettek. 1976-ban a 7 hektáros területen elterülő parkot természetvédelmi területté nyilvánították. A parkséta után következett a Szent György tiszteletére szentelt szerb pravoszláv templom, melyet 1929-ben építették neobizánci stílusban. A templom ikonosztázát az 1970-es években Ivan Bens festőművész festette. Vajdics Lászlónak és a helyieknek köszönhetően ezt a templomot is megnézhettük belül.
A templomlátogatás után még körbesétáltuk a központi, egykor szebb napokat látott utcákat, majd visszatértünk Sárokra. Itt a búcsú utáni zenés vendégfogadásba csöppentünk bele, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Ezután polgármester úr ismét behívott a közösségi ház tárgyalótermébe, ahol ismét süteménnyel, kávéval és üdítővel várt minket.
Fantasztikus élményekkel tértünk haza, és örömmel emlékezünk vissza a helyiek vendégszeretetére. Nagyon jó érzés volt számunkra, hogy egy kis település ilyen vendégbarát módon fogadja az ide érkező látogatókat. A helyiek kedvessége, és vidámsága a mi napunkat is bearanyozta. Sárok jó hírét vihetjük így tovább, s reméljük értékeiben még tovább tud fejlődni, s kívánjuk, hogy mind több lakó töltse meg ezt a szép környezetben fekvő települést élettel.
Biki Endre Gábor, túravezető
