Szederkényből 7.40-kor indultam, és bólyi átszállással Pócsáig utaztam.
Tájegység: Baranyai-dombság – Villányi-hegység.
Útvonal: Pócsa – Hubel Ferenc-kereszt – Bunker – Szigeti-rét – Baranya legmagasabb magaslese – Pócsai-erdő – Virágos – Villány – Kerékpárút – Szűz Mária Szent Neve rk. templom – keresztút – Templomhegyi-kilátó – Gyimóthy-sírkápolna – református templom – pincék – Villány, városháza.
Táv: 15 km. Szintemelkedés: 140 m.
Pócsáról a buszmegállóból indulok. Nem messze áll innen az érdekes formájú, a 20. század elején épült Alexandriai Szt. Katalin templom. A temető is itt van a templom közelében. A falut elhagyva egy keveset a műút szélén teszek meg, majd a Hubel-keresztnél letérek a földútra. A szemközti erdőben sáros kocsiút vezet. Éjszaka esett is az eső, így az erdő és a talaj is elég vizes. Meredek úton ereszkedek le a Karasica-völgyébe, de út közben valami érdekesre leszek figyelmes. Egy beton bunker maradványa látható itt. Érdekes, a Baranya Megye Földrajzi nevei kötet nem említ ilyet errefelé, s én sem tudtam még csak a létezéséről sem. A neten viszont találtam a bamán egy 2008-as cikket, mely részletesebben ír a pócsai és környékbeli bunkerekről. Ebből néhány részlet:
Bunkerek az erdő mélyén
Az 1950-es években több száz km hosszú védelmi vonal épült Magyarország déli határán a feltételezett jugoszláv fenyegetés ellen. A budapesti Hadtörténeti Múzeum levéltárából rendelkezésre állnak az 1951–55 közötti építkezés szigorúan titkos tervei, katonai számvetései. A hidegháború legkeményebb éveiben az ötvenes évek elején az itt zajló eseményekről a lakosság alig tudott valamit. Még a közelben élők is csak nagyon keveset, mert a védelmi vonalat az éjszaka leple alatt, álcázva készítették.
A beruházást az indokolta, hogy a „Tito, a láncos kutya” időszakban az elképzelések szerint csak így lehetett megfékezni a délről várható háborús veszélyt. Többsoros védelmi vonalat építettek ki, és ez a gigászi őrület 7 milliárd forintot emésztett fel 1951–1955 között. Baranya teljes határvonalán megépült a rendszer, több mint 100 kilométer hosszan. Aztán leállt a munka, a teljes beruházásnak csak a 40 százaléka készült el, de így is az akkori egyéves költségvetésünk harmadába került. (Véleményem szerint ezek kissé nehezen hihető számok, de ki tudja…) Ugyanakkor arról szóltak a tervek, hogy a későbbiekben a határtól jóval beljebb is lesznek erődök.
Kisbudmér, Pócsa, Márok és Drávaszabolcs térségében a védrendszer egy része máig látható. Olyan objektumok, harckocsi- fedezékek, géppuska- és lövegtüzelő állások, amelyek a terep adta lehetőséget kihasználva lezárták a fő közlekedési irányokat. 1956–61 között sok létesítményt leromboltak, ám a védelmi vonal ma is tökéletesen követhető és jó néhány eredeti bunkerre rálelhetünk. 270 zászlóaljat terveztek ezekbe a védőkörletekbe, egy zászlóalj létszáma pedig 300–500 fő volt akkoriban, így több, mint százezer embert foglalkoztatott volna az erődsor.
Déli fenyegetettség: a 3. világháborútól való félelem miatt építették meg a 630 kilométer hosszú határvédelmi rendszert, a szovjet pártvezetés helyzetértékeléséhez igazodva.
Ezzel párhuzamosan védrendszer kiépítéséről döntöttek: elsőként 1949-re 200 kilométer hosszú, kétsoros drótkerítést húztak fel, köztük 2 méterenként elhelyezett aknákkal. Ezt követte a magyar „Maginot-vonal” kialakítása.
Történészek szerint azonban ez a védrendszer alkalmatlan lett volna egy komolyabb katonai akció megfékezésére. Rosszul álcázták, gyenge minőségű anyagokat használtak és a vonal megkerülhető volt. 1955 körül a jugoszláv–magyar konfliktus normalizálódott, így megkezdődött a sáv lebontása. 1961-re 25 millió téglát és kétszázezer vasbeton gerendát szedtek ki a katonai építményekből, a helybeliek is elvittek minden mozdíthatót. Így a 170 centi magas, két-három személyes építmények a továbbiakban a gyerekek játszóhelyévé váltak.
A völgyben haladva egyszer csak valami óriási magaslest pillantok meg a szemközti gerincen. Kíváncsiságomat felkeltve felkapaszkodok a rendkívül meredek akácos erdőben, ahol a „csúcs” közelében újabb bunkerek maradványaira leszek figyelmes. Igaz ezek már téglából épültek. A magaslesre felnézve is hatalmas, mintegy 12-14 m lehet a magassága. Ez már egy templomtorony méret. A magasles tetején komfortos kis erdei házikó biztosítja a rálátást a mély völgyben elterülő tisztásra. A háznak ajtaja is van, mely egészen biztosan zárva van, így sajnos felmenni és szétnézni nem lehet, pedig fantasztikus lehet innen a kilátás. Bár nem is tudom, lett volna-e bátorságom felmenni ilyen szédítő magasságba, a nyirkos és csúszós, rendkívül meredek létrafokokon… Egy darabig azért felmásztam, de mivel a házikóba bemenni úgysem lehet, visszafordultam.
Ezután leereszkedtem egy vadcsapáson a völgybe és szép erdei úton a Pócsai-erdőben haladtam dél felé. Erre felé egy nyáras erdő húzódik, egészen Villány határáig. Az erdőből kiérve egy régi feszület mellett vitt utam, majd elértem a Mohácsra vezető vasút nyomvonalát, ahol korábban földút keresztezte a vasutat, de a sínek felújításakor a szemből jövő, egyébként aszfaltos utat átvágták, megszüntették. Azért én átmentem a régi átjárónál.
Virágosra érek, mely Villány egy településrésze. Valamikor önálló falu volt. A kerékpárúton érek be Villányba, ahol a város érdekességeit bemutató tanösvény is készült. Az új bringapálya is itt található.
A borászati központot elhagyva felmentem a hegy oldalában található kis katolikus templomhoz, ami a tavalyi évben kívül-és belül is megújult. Éppen nyitva volt, egy hölgy takarított bent, így meg is nézhettem. Nagyon szép lett, egészen egyszerű, visszafogott a belső liturgikus tér. Ehhez a kis templomhoz ez elegendő is. Ami még érdekes, hogy a szobrokat és a festményeket is restaurálták.
A keresztút a templom felett, házak és szőlők közt van. Sajnos nem a legjobb állapotban, bár némi törődés nyomai látszanak. A stációképek már teljesen lekoptak, hiszen bádoglemezre voltak festve, ami nem igazán időtálló. A kálváriát elhagyva a Templom-hegyen álló kilátót keresem fel.
Mivel volt még kb. 1,5 órám a busz indulásáig, ezért körbesétáltam több utcát Villányban. Sok helyen nem is jártam még. A temetőben egy érdekes kis kápolna áll, aminek a megmentése elkezdődött, de úgy tűnik, messze nem szakszerűen…
A városban rengeteg borászat és vendéglátóegység üzemel, meg is lepődtem, hogy a belső utcákban is mennyi látványosság van. Vendéget azonban szinte sehol sem látni. A „főutcán” volt csak látható a borturizmusnak némi jele, a pincérek is többnyire a járdán sétálgattak, fürkészve, érkezik e vendég méregdrága éttermeikbe, melyek dél és egy óra között szinte kongtak az ürességtől. Igaz, hogy nincs főszezon, de régebben ilyenkor is elég sokan voltak. Pedig olyan szép tavaszi idő van, ami csak növelhetné a vendégek számát. De hát most egészen más a helyzet… Mondhatni a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, és nem látjuk a mostani negatív gazdasági folyamatoknak hol, mikor lesz vége.
Villány, Városházánál szálltam fel a 14 órakor induló buszra, majd szajki átszállással Szederkényig utaztam.
