Egy 3 órás, mindössze 9 km-es túrát terveztem a kellemes őszi időben az Alföldi Kéktúra útvonalán Keselyűstől Bárányfokig, mivel erre még nem jártam.
Pécsről a 7.30-kor induló busszal utaztam Szekszárdig, mely 8.45-kor ér a tolnai megyeszékhelyre. Innen a menetrendek.hu szerint 9.30-kor megy járat Keselyűsbe, melyet körjáratnak tűntet fel a program annak ellenére, hogy nem körjárat, mert oda vissza ugyanazon az úton közlekedik. A kereső azt írja, hogy a helyi járatos állomásról indul, ami a távolsági mellett van. A digitális kijelző már jó ideje nem működik Szekszárdon sem a kocsiállásoknál, sem a nagy kijelzőn. Ezért végigjártam a kocsiállásokat. A napszítta, kifakult megállótáblák egyike sem jelezte ezt a járatot. A forgalmi irodában senkit sem találtam. A pályaudvaron szintén kószáló embereket, sofőröket kérdeztem meg. Azt mondták, ilyen járatról nem is hallottak. Miért, oda jár busz? Kérdeztek vissza… Igaz csak napi néhány járat, de van busz a Gemencbe…
Végül egy szintén aggódó házaspárra lettem figyelmes, akik szintén másoktól kérdezősködtek. Kiderült, ők is a féltizes keselyűsi buszt keresik. Most már hárman kerestük a járat indulási helyét. Újra bementünk a forgalmi irodába, ahol végül sofőrökkel beszéltünk. Azt mondták valóban áldatlan állapotok uralkodnak a megyeszékhely pályaudvarán, már nekik is nagyon kellemetlen, hogy az utasok folyton kérdezősködnek, mert az utastájékoztatás teljesen elégtelen. Végül egy másik gépkocsivezető mondta, hogy szerinte a 19-es kocsiállásról indul ez a járat, amit a helyi pályaudvar külső részén a forgalmas út oldalán kell keressünk. Odamentünk, persze nem volt kiírva ez a járat. Akkorra már ott utasok is voltak, s kiderült, a keselyűsi buszra várakoznak. Meg is jött a busz, felszálltunk kb. 10-en. Útközben újabb bonyodalom támadt. A buszon nem volt digitális kijelző, így egy utas nem tudta, hol kell Józsefpusztánál leszállni. Túlment egy megállót… A túrázós házaspárnak is a „pilóta’ segített, hol is van a Bárányfok megálló. Egy rokonlátogatóba érkező asszony is teljesen elbizonytalanodott, mivel Keselyűsben több megálló van, melyiknél is kell jeleznie. Végül segítséggel sikerült neki a megfelelő helyen leszállni. A busz kiürült, csak egy utas maradt rajtam kívül, és az erdészház megállónál én is leszálltam.
Első célpontom a Keselyűs, vasúti megálló felkeresése volt. A Gemenci Állami Erdei Vasút a Duna–Dráva Nemzeti Park területéhez tartozó gemenci ártéri erdőben halad Pörböly településtől a Sió csatornáig mintegy 32 kilométeren keresztül. A mostani gemenci kisvasút több független vasúti pálya összekapcsolásából alakult ki. A vonalak az ártéri erdő fakitermelésében nyújtottak segítséget. 1955-ben fektették le a Keselyűs – Gemenc közti szakaszt. 1956-ban az Ásás – Duna közötti részt készítették el, majd 1963-ban ezt Lovasfokig hosszabbították meg. 1966-ban egyesítették a kisvasutakat és korszerűsítették a vágányokat. 1982-ben a Keselyűstől Bárányfokig tovább építették, így érte el a mai formáját és hosszát. 2014. október 27-e óta a vonatok nem közlekednek Keselyűs és Bárányfok között. 2020 óta még rövidebb az útjuk, már csak Pörböly és Malomtelelő között közlekednek.
Keselyűs a rendszerváltoztatás előtt és még valamelyest utána is élénk kirándulóközpont volt, de ma már itt semmi sem működik. Ugyan nagyszabású turisztikai fejlesztések folytak néhány éve, épült egy fogadóközpont, étterem, kiemelt peron a vonatnak, de mindent felver a gaz a kiszolgálóegységek pedig lakat alatt.
Szekszárd városának ez lenne az egyik turisztikai bázisa, mint, ahogy Bajának Gemenc déli része és Pörböly környéke a kisvasúttal, de itt minden halott. Az okokra nehéz választ adni, hiszen itt van a Gemenc Zrt, a Duna-Dráva-Nemzeti Park, és Szekszárd városa, de valahogy hárman sem mennek egyről kettőre. A korábban jól prosperáló megyeszékhely is látványos sorvadás jeleit mutatja az elmúlt évtizedben. Persze van egy másik oldala is a városnak: a jólmenő borászatok és egyéb vállalkozások, de ők jobbára nem a közösség tereit, hanem egyéni birtokaikat, váraikat építgetik.
Szóval enyészet havában, november 2-án, halottak napján útnak indultam a Gemencben. Eleinte szép utam volt, a kék túra és a holtágak mentén, persze a néhány éve átadott Sárosi madármegfigyelő torony életveszélyes állapota felszisszenésre ad okot, főleg, hogy a kiírás szerint ez a projekt 268 millió forint volt. Igaz még néhány pad és tájékoztató tábla is belefért a költségvetésbe. A fatornyot az ártérbe építették, melyet gyakran ellepett a víz, talán nem is csoda, hogy rövid idő alatt elrohadt. Végül elértem a vasútvonal bárányfoki végéhez. szomorúan állapítottam meg, hogy itt minden az enyészeté…
Ezt leszámítva kellemes utam volt, s gondoltam, van még 45 perc a buszindulásig, elindulok hát, és nem is kell majd sokat várni, hogy elérjem a 13.13-kor Keselyűs felől induló buszt Bárányfok, bejárati útnál. Azonban váratlan dolog történt. A kirándulóközpont házai előtt hatalmas kerítés, nagy vaskapuval elzárva. Rajta a felirat, átjárni szeptembertől tilos. A kapun lakat, és nem nyílik. Átmászni sem igazán lehetett volna, de a felirat végett meg sem kíséreltem. A kerítésen túl a parkolóban néhány ember nézelődött. Kiabáltam nekik, hogy miként lehet átmenni. Mindenki azt felelte, sehogy ők is próbálták, a kapun nem lehet most átjutni. Talán az árvíz miatt (?) gondoltam, de az már hetekkel ezelőtt levonult.
Az idő telt, a busz indulása egyre közelebbinek tűnt. Próbálkoztam, arrébb, hátha valahol hiányos a kerítés, de mindhiába. Ezért úgy döntöttem, nyugatra kerülök, s ahol végetér a kerítés, ott átmegyek, és talán még elérem a buszt. A kerítésnek azonban nem akart vége lenni. Mentem, és mentem a töltésen, s már minden remény szertefoszlott, hogy elérjem az aznapi egyetlen és utolsó buszjáratot. Ekkor már világossá vált, hogy kénytelen vagyok a 9 km-es utamat megduplázni, és gyalog visszamenni Szekszárdig. Ekkor még nem sejtettem, hogy ennél is többről lesz szó. Az út teljesen monoton volt, ahogy a gáton haladtam, a táj mit sem változott, s úgy éreztem, Szekszárd csak nem akar közeledni. Egy óra gyaloglás után is ugyanolyan távolinak tűntek a város házai és az azt körülölelő dombok.
Egyszer csak egy autó jött velem szemben. Egy erdész volt, erdészruhában. Elpanaszoltam neki, hogyan jártam. Nem tudott/akart különösebben segíteni, pedig elvihetett volna autóval ki legalább a város széléig… Ugyan útbaigazítást adott, de az persze továbbra is a kéktúra mentén történő hosszú gyaloglásra vonatkozott, illetve, ha az autópálya szélén haladok, akkor az talán 1 km-rel rövidebb. Na, nekem még egy kerítés meg a forgalom zaja már tényleg nem hiányzik. Az a plusz 1 km akkor már olyan mindegy, inkább legyen a jelzett út, nehogy megint valami akadályba ütközzek. Azt láttam, hogy amerről ő autóval jött, ott megint van egy kapu. Meg is kérdeztem, azon át lehet-e jutni. Azt mondta igen, és, hogy ő is azon jött át a járművel. Elköszöntünk egymástól, mentem tovább. Hamarosan következett a messziről már látott kapu, természetesen lakattal zárva. A kaput rángattam, húztam vontam, de nem nyílt. Nyilván ő kulccsal kinyitotta, átjött és visszazárta. Egyes erdészek és vadászok kifejezetten utálják az erdőt járó gyalogosokat, mert a vad számukra szent és, ne is járkáljon senki az „ő birtokukon”... Nesze neked, országos kéktúra…
Nem volt más választás, mint átmászni a kapun. Nem volt könnyű, attól féltem fennakadok, vagy a hátizsákom akad be, és még térerő sem volt, mert mászás előtt megnéztem. És valóban a hátizsákom beakadt a kapuba és ahogy leugrottam, egyszerre csak kinyílt egy kis felülete a vaskapunak. Ez ám, megvan, tehát mégiscsak át lehet menni gyalogosan. És én hülye meg átmásztam… Bárányfoknál ugyanez a kapu volt, és ott sem tudta senki, mindenki visszafordult, hogy zárva, mert a felirat is úgy szólt. Valószínűleg ott is volt egy „kiskapu”.
Hát bevallom, én ilyen kapuval még életemben nem találkoztam, vajon honnan kellett volna tudnom, hogyan működik, főleg, hogy az egyiken felirat volt, hogy tilos az átjárás. Azért egy használati utasítás nem ártana, netán valamiféle gombot, kilincset tenni a nyitható részre. Máshol ezeket az átjárókat falétrákkal vagy kézzel nyitható kapukkal egyértelműen oldják meg.
Most már túl voltam a nehezén, és szerencsére nem sötétedett rám. De tudtam, hogy innét még legalább másfél óra az út és immár szántóföldek mentén egyre lehangolóbb környezetben. Csak mentem és mentem. Egyszer csak pár száz méterrel magam előtt láttam a házaspárt, akikkel délelőtt egy buszon utaztunk. Ők 9 km-el előrébb kezdték útjukat, mint én, és még csak itt tartanak. Elképzeltem, hogy ők is megküzdöttek a nehézségekkel.
Utol ugyan nem értem őket, mert egy telep kerítése mellett mentek célirányosan Szekszárd felé, én viszont nem szeretek kutyás telepek mellett menni, így néhány száz méteres kitérőt vállalva a Csörge-tó felé vettem az irányt. Egy nagyon szép kis szabadidőpark van itt esőbeállókkal. A városból kivezető zsákutca elején ezt semmi sem jelzi, gondolom, ide is csak az jut el, aki környékbeliként tud róla. Órák óta ez a kis erdei sziget és tó volt, ami felüdülést adott. Bár a pécsi buszindulásig már csak 45 perc volt vissza, 10 percet muszáj volt pihennem, ha már legalább padok is vannak.
Aztán gyors tempóban útnak indultam, és ipartelepeken és egykor szebb napokat látott gazdasági telephelyek mentén értem be a városba, ahol egy kereszt állt a következő felirattal: „Bízzál Istenben, megsegít mindenben”. Végül is célba értem, mindegy hogyan. 15.21-kor értem az autóbuszállomás sarkára, akkor kanyarodott ki a pécsi járat. Már csak integethettem neki… Egy órát kellett várni a következőre. Öreg este lett, mire hazaértem, de végülis az erdő szép volt, amíg erdőben vezetett az út, a többit meg törlöm a „memóriakártyáról. 21 km-t mentem végül, de a szintemelkedés csupán csak 100 m, ja és a 3 m magas kapu.
Útvonal: Szekszárd, Keselyűs – Sáros – Bárányfok – M6 – Sió – Csörge-tó – Nyámándpuszta – Szekszárd.
Húsz év alatt ez talán ez volt a harmadik túra, ami nem az elképzeltek szerint alakult. Hát ilyen is van. Végülis örülök, hogy nem volt velem senki, ezért a túráért biztosan nem a szokásos piros pontot kaptam volna.
