TÚRA AZ ABALIGETI BARLANGBA

 

Mai túránk az Orfűi elágazástól a Gubacsos-kulcsosház érintésével az Abaligeti-barlangig vezetett. Abaligeten a tavak mentén is gyalogoltunk még, összesen a barlangi sétával 8 km-t. Az alábbiakban ismerjük meg a barlang történetét. (Mivel a barlangban fotózni már nem lehet, így korábbi képeket hoztam.)

Van egy monda, miszerint a török időkben az abaligetiek a falu határában található barlangba menekültek az ellenség elől. Volt azonban egy áruló, aki a törökök tudomására hozta a rejtekhelyet, akik a barlang előtt tüzet gyújtva próbálták meg kifüstölni az ott rejtőzködőket. A magyarok a füst elől a barlang belseje felé húzódva a hegy túloldalán másik kijáratra leltek, azon át kimászva hátba támadták az ellenséget, melynek egy része a barlang előtt lelte halálát, mások a barlangba menekülve a füsttől fulladtak meg.

Hogy a történet igaz, vagy sem, azt ma már senki nem tudja megmondani. Az azonban tény, hogy a falu plébániáján őrzött írásos emlék szerint az Abaligeti-barlang előürege 1758-tól a falu plébánosának Riedl Antalnak, háza felépültéig pincéül szolgált. Innen származik a mai is használatos Paplika elnevezés.

Az előüreg hátsó részében a járatot haránt fekvésű szikla zárta el, mely felett szűk garaton át folyt ki a víz. A barlangból kiömlő, Katya-patak névre keresztelt vízfolyás akkoriban több vízimalmot hajtott. 1768-ban egy helybéli molnár, bizonyos Mattenheim József, a patak vízhozam ingadozásának okát kutatva, vállalkozó kedvű társaival bemászott a fentebb említett szikla mögé és bejárta a barlangot, a történet szerint ott egy deszkát talált. Később fia, ifjabb József nevezett deszkát kihozta a barlangból.

Az Abaligeti-barlang első részletes vizsgálatát Kölesi Vince bicsérdi ispán végezte, aki 1819-ben a helyi ispánnal bejárta a barlangot és elkészítette alaprajzát és hosszmetszetét. A térkép és kézirat jelenleg a Pécsi Káptalan Levéltárában található. Munkája egy évvel később a Tudományos gyűjteményben jelent meg, szemléletesen bemutatva a barlangban látható képződmények helyét, alakját. A páratlan szépségűnek leírt képződmények nagy része a későbbi rongálások eredményeképp mára már teljesen eltűnt, a barlang inkább változatos formakincséről ismert.

A természetes állapotba való első komolyabb beavatkozások 1833-ban történtek, amikor Festetics Lajos saját költségén robbantással tágíttatta a bejárati részt. Ennek ellenére, illetve a későbbi járdaépítések miatt a látogatók az első kb. negyven méteren csak meghajolva közlekedhetnek, helyenként a járat magassága épp, hogy eléri az 1 métert.

A barlangot egyre nagyobb érdeklődés övezte, és az 1800-as évek vége felé már belépőjeggyel, hivatásos vezetővel lehetett megtekinteni. 1884-ben a falu plébánosa, Chalupni János közadakozásból és saját pénzét hozzátéve a bejáratot bányászokkal tovább tágíttatta és a patak fölé 36 tölgyfa hidat készíttetett. 1900-ban egy Párizsban megjelent, a világ 100 csodáját ismertető kiadványban is szerepelt a magyarországi Abaligeti-barlang.

A későbbiekben a barlang hol elhanyagoltan, kihasználatlanul árválkodott, hol a helyi plébánosok által felkarolva, működött, majd az 1950-es évekre teljesen tönkrement. Ekkor a Baranya Megyei Idegenforgalmi Hivatal vette kezelésébe a barlangot és 1957-ben, a közlekedést járdákkal és korlátokkal biztonságossá téve, villanyvilágítást bevezetve nyitották meg újra a nagyközönség számára.

A barlang berendezései az idők során elhasználódtak. A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság 1996. április 1-én vette át a barlang kezelését és a mai kor követelményeinek megfelelő korszerű berendezés kiépítését, melynek köszönhetően a barlangi környezetbe jobban illeszkedő betonjárdák, rozsdamentes acél korlátok és lépcsők, valamint korszerű, szakaszolt világítás került a kiépített járatba és az Abaligeti-barlang 2001 novembere óta megújult formában várja a látogatókat.

 

ZARÁNDOKLAT BUDAKESZIBE, MAKKOSMÁRIA FOGOLYKIVÁLTÓ BOLDOGASSZONY KEGYHELYÉRE

 

A Máriakéméndi Kegytemplomért Baráti Kör 17 fős közössége Budakeszibe utazott, hogy Makkosmárián felkeresse Fogolykiváltó Boldogasszony kegytemplomát. Utunkat az IC vonattal és a 188-as BKK helyijárattal tettük meg, és Istennek hála szerencsésen meg- és hazaérkeztünk, a közlekedési eszközök pontosan célba juttattak.

Budakeszi helyén a rómaiak idejében virágzó település volt itt egy kereskedelmi út mellett. A település a honfoglalás idején a Keszi törzs szállásterülete volt, melyből a neve eredeztethető. Nevét először 1270-ben említik. A török időkben elnéptelenedett, majd német telepesek érkeztek, akik virágzó szőlőkultúrát honosítottak meg. Már a 13. században állt itt egy kőtemplom, majd egy nagyobb gótikus templom épült a 15. században, ennek romjait láthatjuk a mostani templom mellett, mely immár a 3. temploma a városnak. Ma Budakeszin kb. 15.000 lakos él.

Első állomáspontunk a Havas Boldogasszony templom volt, ahol Harkai Gábor plébános nagy szeretettel és kedvességgel fogadott. Bemutatta az egyházközség éneként, több éneket elénekeltünk és imát is elmondott, majd mindannyiunkat áldásban részesített.

Erősen emelkedő kis hegyi utcán értük el a 2 km-re lévő Makkosmária kegytemplomát. Itt is találkoztunk az itt lakó atyával, de ő éppen jegyesoktatásra igyekezett, így Isaák Endre gondnok úr fogadott bennünket, aki a kegyhely történetének leiratát osztotta ki számunkra, ezt ismertettem a csoport tagjaival, melyet az alábbiakban itt is közzéteszek:

 

A makkosmáriai búcsújáróhely története

Hiteles története a 18. századba nyúlik vissza. 1731-ben egy Traub János nevű legény a budakeszi határában fekvő szőlőkbe igyekezett. Egy útszéli tölgyfánál a szenvedő Krisztus arca jelent meg előtte. Traub később beteg lett. Csodás gyógyulása után egy Falconeri nevű olasz származású budai festőtől olajfestményt vásárolt, mely a Gyermekét tápláló Szűzanyát ábrázolta. A képet az említett tölgyfára függesztette.

Hamarosan sokan kezdték látogatni ezt a helyet. Acsádi Ádám veszprémi püspök kivizsgáltatta az eseményeket és engedélyezte, hogy a szentképet nyilvános tiszteletben részesítsék. A zarándokok adományaiból kicsi kápolna épült a Máriakép fölé. Gondozására a közelben élő két remete vállalkozott. A fokozódó érdeklődés eredményezte, hogy az Óbudán működő Trinitárius szerzetesrend itt szép egytornyú templomot és egy kis kolostort épített. (A Trinitárius Rend: „A Fogolykiváltó Szűzanya Szentháromságról nevezett Rendje" a török harcok idején egész Dél-Európában fogságba esett keresztények kiváltásán fáradozott. Pénzt gyűjtöttek erre a célra. A Rend története azonban mintegy kilencezer olyan szerzetesről is tud, aki saját magát cseréltette ki egy-egy hadifogolyért.)

Koller Ignác veszprémi püspök 1768-ban szentelte fel a templomot tízezernél is több zarándok jelenlétében: A templomban elhelyezték a tölgyfa törzsét és a kegyképet. Rövid időn belül 50 csodálatos gyógyulás és ima-meghallgatás történt itt a Szent Szűz közbenjárására. A virágzó Mária-kegyhely azonban nem sokáig működhetett. II. József császár 1784-ben a fogolykiváltók Rendjét is feloszlatta és a templomot bezáratta. A kegyképet és a fatörzset a budakeszi plébániatemplomba vitték le, és itt megőrizték. A kolostor és a kegytemplom világiak kezére került és néhány évtized alatt rommá lett.

Az első világháború alatt Miller József budakeszi plébános a templomromot a hozzátartozó kolostorral együtt az egyház számára visszavásárolta.

A második világháború előtt néhány évvel a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére alapított Szervita Rend papjai kezdtek újra szentmisét mondani vasárnapokon és Mária-ünnepeken a romokból összeállított kis kápolnában, a mai gyóntatófolyosó helyén. A világháború alatt és után mind többen jöttek ide hadifogoly hozzátartozóikért imádkozni. Meghonosodott a Fogolykiváltó Boldogasszony tisztelete.

A hívek adományaiból és munkájából a szervita atyák néhány év alatt felépítették a jelenlegi templomot, melyet 1950-ben Shvoy Lajos székesfehérvári püspök szentelt fel. Újra elhelyezték a plébániatemplomban megőrzött fatörzset és kegyképet, a kegyoltár mögött.

A szerzetesrendek felosztása kapcsán 1950-ben távozni kényszerült szervita atyák helyébe az egyházmegye keretébe felvett P. Tamás János jezsuita atya lett a kegytemplom vezető lelkésze. 33 esztendőn át végezte a kegyhely fejlesztésével járó igen áldozatos munkáját. Jelenleg a kegytemplomot a Domonkos Rend működteti.

Endre a kegyhely főállású gondnoka, aki szívvel-lélekkel végzi áldozatos munkáját. A templomhoz tartozó kis udvarban mondhatni egy botanikus kertet alakított ki, és még aprójószágot (tyúkokat, nyulakat) is tart. Ő itt is lakik egy szolgálati lakásban. A kegytemplomban vasárnaponként van egy szentmise, amikor megtelik a templom, de újabban, mióta újra lakik itt plébános is, hétközben is vannak esténként szentmisék, amire most van formálódóban egy kis közösség. Búcsú évente egyszer van, szeptember 24-én, Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepén, melyen kb. 300 fő szokott részt venni. S bár a kegyhely közel sem termeli ki a személyzet és a gondnok bérét, a Székesfehérvári Egyházmegye, a Budakeszi–Makkosmária Templomigazgatósága és a Domonkos rend, valamint az itteni plébános fontosnak tartja, hogy a gondnok bérét és szolgálati lakhatását folyamatosan biztosítsa, másutt keletkező egyéb egyházi forrásokból. Ezáltal is életben tartják az igen szomorú és korábban hányatatott sorsú kegyhelyet, melyet az utóbbi években egyre többen fedeznek fel.

A kegyhely megtekintése után a Budai-parkerdőn vezető Mária úton át szép énekeket énekelve értünk a kálváriához, majd Budakeszi városházához, ahonnan busszal Budapestre utaztunk a Kelenföldi pályaudvarra.