Túránk ezúttal külföldre, Horvátországba vezetett. Pécsnek jó összeköttetése van Pélmonostorral, ahová két óránként közvetlen vonatközlekedés is van. Idén második alkalommal szerveztünk túrát ide. Tavaly a város értékeivel ismerkedtünk, idén pedig egy 10 km-es erdei gyalogtúra várta az érdeklődőket. Útközben rövidítési lehetőség is volt, mellyel a csoport egy kisebb része élt is. A végén pedig maradt idő egy kis városnézésre, bevásárlásra a Konzumban, és egy hamburgerezésre, illetve sörözésre, kinek mihez volt kedve a csodálatosan szép tavaszi időben. A túrán idén is kiemelkedően sokan, 66-an vettek részt.
A vasút megjelenése Pélmonostor környékén
Az első magyarországi gőzüzemű vasútvonalat 1846. július 15-én adták át a forgalomnak Pest és Vác között. A 33,6 km hosszú szakaszt a Magyar Középponti Vasúttársaság építette, és a Buda, illetve Pest nevű mozdonyok vontatták a szerelvényeket, kb. 1 óra alatt megtéve az utat. 1857-ben megépült a Dél-Dunántúlon is az első vasútvonal Üszög (Pécs) – Villány – Mohács vonalon.
A Baranya vármegye déli részén haladó Villány–Magyarbóly-vasútvonal a MÁV 66-os számú, egyvágányú vasútvonala. A vonal az Alföld–Fiumei Vasúttársaság Nagyváradtól Szegeden és Szabadkán át Eszékig épülő vasútvonalának szárnyvonalaként létesült Villány és Eszék között. A vasúttársaság a szárnyvonalat 1870. december 20-án nyitotta meg.
A pélmonostori (Beli Manastir) és kiskőszegi (Batina) vasútvonal egy történelmi, ma már nem üzemelő helyi érdekű vasútvonal (HÉV) volt Baranyában, amely a Drávavölgyi HÉV részeként épült. A vonal összekötötte a Baranyai-hegyhát településeit Pélmonostorral és a Duna-parti Kiskőszeggel.
Mára már csak a legidősebbek emlékezetében él a valamikori Nagyharsány–Beremend–Pélmonostor–Kiskőszeg vasútvonal, amely hosszú ideig összeköttetésben tartotta a hegyaljai településeket a nagyvilággal. A kiegyezés utáni Magyarországon hirtelen fellendült az iparosodás és velejárójaként a vasútépítés is. Ennek következtében épült meg többek között a 962-es vasútvonal is. A vonal teljes hossza 51 km volt, és 14 állomást kötött össze, melyekből a mai Horvátország területére esett kilenc, mégpedig: Petárda, Baranyaszentistván, Benge, Baranyavár (Pélmonostor), Karancs, Hercegszőllős, Csúza, Vörösmart és Kiskőszeg. A vasútvonalat hivatalosan 1910. július 31-én adták át a forgalomnak. Kezdetben igen élénk forgalmat bonyolított le, hiszen általa az emberek könnyedén és gyorsan eljuthattak a környező városokba.
A vonalon gőzmozdony járt, alkalmanként 2-3, de volt, hogy több kocsit is húzott. – mesélte a csúzai Rózsa Kati néni, aki maga is sokat utazott a vonaton. – Az első szerelvény minden reggel 4.30-kor indult Kiskőszegről Pélmonostorra. Ezzel a járattal általában a munkások utaztak, a piaci napokon a piacra igyekvő asszonyok is ezt a járatot használták. A vonat 7.45-kor ért vissza Batinára, visszaútján a gyerekeket szállította iskolába Karancsról, Csúzáról Vörösmartra, illetve Batinára. Délután ötkor ismét elindult a gőzös, ezúttal Eszék irányába, ezzel utaztak haza a diákok. Volt még egy járat, amely ötkor indult Pélmonostorra, és egy, amely Eszékről jött késő este, 10 óra tájt. Az esti vonat általában az éjszakát Kiskőszegen, a kompkikötőben töltötte, és onnét másnap reggel folytatta útját.
A csúzai csoda
Érdekesség, hogy az egyetlen település, ahol a vonat minden alkalommal kétszer állt meg, Csúza volt, ugyanis a gőzmozdonyok rendszeres „itatásra” szorulnak, az itató pedig Csúzán volt. Az itatásra azért volt szükség, hogy pótolják a kazánból elpárolgott vizet.
Itt történt meg egyszer, hogy Márokról egy sokác bácsika átjött a hegyen Csúzára borért. És nagy ámulattal nézte a vonatot, soha nem látott előtte ilyesmit, azt sem tudta, hogy micsoda. Mivel a sínekhez közel állva nézelődött, a masiniszta rákürtölt, hogy menjen az útból. Ő pedig azt hitte, hogy a vasparipa így üdvözli, ezért megemelte kalapját, és fejet hajtott előtte. Amikor hazaért az öreg sokác, nagy boldogan újságolta, milyen csodát látott Csúzán: ”Jaj, asszony, képzeld, milyen csodát láttam Csúzán. A sporhelt húzta a ruhásszekrényeket, és még üdvözölt is.” Másnap tömegesen érkeztek a sokácok Csúzára, hogy meglássák ezt a csodát, és mind egyszerre tisztelegtek a nekik kürtölő mozdony előtt.
A hanyatlás kora
A 60-as évekre igencsak megcsappant a vasúton utazók száma, ehhez nyilván sokban hozzájárult a gépkocsik elterjedése, valamint az autóbuszok megjelenése is. Csakhamar veszteségessé vált, és alapos modernizációra lett volna szükség, amire az országnak nem volt pénze. Igaz, egy időre megjelent a dízelüzemű sínbusz, ami olcsóbbnak bizonyult ugyan, de ez sem tudta megmenteni a helyi vasutat, ezért 1968. május 25-én megszüntették a személyforgalmat. Ezután teherforgalom még volt egy ideig, de a rossz állapotú vágány miatt az is hamar megszűnt. Idővel felszedték a síneket, a bakterházak, vasútállomások épületei azonban még sokáig megmaradtak. Karancson a mai napig áll a régi vasútállomás épülete; igaz, most kocsmaként üzemel. Az állomások a hegyaljai falvakban is megvoltak egészen a közelmúltig, amikor is a vasútvonal vonalán megkezdődött egy öntözőcsatorna kialakítása, ennek következtében a fennmaradt épületeket is lebontották. Mára már csak az utcanevek jelzik, hogy egykoron vasút járt ezen a vidéken: azokon a településeken, ahol járt valamikor vonat, szinte egytől egyig van Vasút utca.
