SZAKRÁLIS ÉS NÉPRAJZI ÉRTÉKEK VÁRMEGYÉNK HATÁRÁN

 

A Máriakéméndi Kegytemplomért Baráti Kör csoportja vonattal Kisdobszára utazott, ahol a szerelvényről „leugorva” megkezdtük gyaloglásunkat Kisdobszára, onnan Nagydobszára, majd vissza kiinduló pontunkhoz, a vasúti megállóhoz. Köszönjük a bennünket fogadóknak, hogy bemutatták településeiket, s azok értékeit. Köszönjük Jasák Helga Nagydobsza polgármesterének, hogy a talpasházat bemutatta és értékes könyvvel ajándékozott meg bennünket, mely bemutatja a települést.

 

Kisdobsza

 

Baranya vármegye nyugati határán, a Nyugati és a Keleti Gyöngyös-patak által határolt területen fekszik. Talaja a Pannon tenger üledékéből épült fel. Rétegeit a sivatagi korszak viharai letarolták, később lösz takaróval fedték be. A korai erdőségi talajokkal keveredve alakult ki a mai anyagos talaj mely néhol homokos területekbe megy át. Adataink szerint a község eredete a XI. század végére, a XII. század elejére tehető. Hiteles adatok 1277-től vannak, de más iratok már 1237-től említik a települést. Feltételezhető, hogy jóval korábban is voltak lakók a területen. Ezt látszanak igazolni a község területén talált római kori érnék és a kiásott római kori szarkofág. A honfoglalás utáni időszakban Koppány népe telepedett meg a község területét is magába foglaló, a Balatontól a Dráváig terjedő területen. Az első lakók a szomszédos Kálmán-Csehi betelepítésével egyidőben – 1100 körül – kerültek ide. A település nevét a korai okmányok „Dubza” néven említik.

A községet az 1006-ban Szent István király által alapított Székesfehérvári Káptalan egyik birtokaként tartották nyilván. Ezen belül királynéi birtok volt, ami a királyné háztartását volt hivatott ellátni. A falut a királyné eladományozhatta, melyet többször meg is tett. A királyné székhelye az akkori Següsd vármegye volt, ide gyűjtötték a fényűző udvartartást szolgáló javakat. A XIV század végén Següsd vármegye beolvadt Somogy vármegyébe, igy a településnek az elmúlt évszázadok során több gazdája is volt. A török hódoltság alatt sem pusztult el. A korai adatok szerint 32 házból 1715-ig 17 ház maradt meg. 1807-ben I.Ferenc király a Kegyes Tanítórendnek adományozta, ez volt a település utolsó földesura.

Kisdobsza legrégebbi története azonos Nagydobszáéval, amellyel táregyházat képezett. Önálló története 1859-től kezdődik. Templomukat 1859-ben építették földjeik jövedelméből és közteherviselésből. 1861-ben létesítették iskoláját, ami 1950-ig önálló elemi iskolaként működött. A nagydobszai körzeti iskola indulásától – 1950-tól- már csak alsó tagozatos iskolaként működött. A község fejlődését elősegítette az 1868-ban megépült vasút, melynek kisdobszai állomásán egy mellékvágányú kitérővel jelentős áruforgalom bonyolódott. 1978 végén ismét összekapcsolódott a két település sorsa, Kisdobsza és Nagydobsza községet „Dobsza” néven egyesítették. A kisdobszai településrész lakosságának kezdeményezésére 1992. január 1-vel a két település ismét önállóvá vált Kisdobsza és Nagydobsza néven. Lakóinak száma 1949-ben érte el a csúcsot 446 fővel. Azóta leginkább a csökkenés a jellemző, ma 260 fő él a településen.

 

Nagydobsza

 

Nagydobsza 691 lakosú község a 6-os főközlekedési út mentén, Szigetvártól 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A falu királynői birtok volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt: plébániával és a Szent Márton tiszteletére szentelt templommal rendelkezett. A XIV. század végétől a székesfehérvári káptalan birtoka volt. A helység a török hódoltság alatt feltehetően folyamatosan lakott volt. A XVII. századtól lakói magyarok voltak, és népessége azóta sem nagyon változott. 1807-ben a környéket a Kegyes Tanítórend kapta meg, így a falu egészen 1945-ig a birtokukhoz tartozott. 1992. január 1-jén Dobsza község, két részre Kisdobszára és Nagydobszára vált szét. Nagydobsza több építészeti és néprajzi emlék is fellelhető: református temploma késő barokk stílusú, és 1808-ban épült át, miután többször tűz pusztított benne. Modern stílusú római katolikus templomát 1975-ben szentelték fel. Lakóinak száma 1960-ra érte el a csúcsot 906 fővel. Ma 570 fő él a településen.

 

Talpasház

 

1853-ban Benked István építette, talpas-vázas falszerkezetű, karós sárfalú. Szalmából készült zsúpfedele alatt szoba, szabadkéményes konyha és hátsó szoba nyílik az itt pitvarnak nevezett fatornácra. Az 1853-ban épült talpasház a délnyugat-dunántúli hagyományőrző, ún. faházövezet, ezen belül a református Szigetvidék tipikus épülete. A Benked család lakta generációkon át. Berendezése a 20. század eleji hagyományos lakásbelsőt szemlélteti. A ház mögött áll a talpas kisház, amely 1855-ben lakásnak épült, és 1916-ban telepítették ide Kisdobszáról a meglévő pince fölé. Akkor cserépfedést kapott. A telek végén istállós pajta látható gazdasági eszközökkel. Ma mindkét talpasház és a pajtaszínház felújításra szorulnak, mert zsúpfedésüket megtépázta az időjárás.

 

PARKERDEI TÚRA KÖDBEN A MECSEKBEN

 

Tettye

Pécs városának egyik legfestőibb tája parkkal, romokkal, barlanggal és arborétummal. A belvárostól északkeletre fekszik, 200-300 méter tengerszint feletti magasságon. A Tettye-völgy jelenlegi felszíne a kőzetek ezer éven át folytatott bányászatával alakult ki. Az egykori kőfejtők mára szinte teljesen beépültek. A Tettye-patak mentén egykor vízenergiával működő malmok megszűntek az ivóvízhálózat kiépítésének következtében, az átalakult felszín egyik teraszán épült meg Szathmáry György pécsi püspök reneszánsz villapalotája.

 

Ilonka-pihenő

Az enyhe félkörívben kialakított klasszikus dór oszlopairól híres pihenő távol áll a megszokott mecseki pihenőhelyek bástyáinak, kőpadjainak képétől, ezért is nehéz elfelejteni látványát. Az Ilonka pihenőt terveztető sebész célja a nem mindennapi és Pécsett szinte alig látható „görögös” stílussal az volt, hogy a hely szervesen illeszkedjen a város akkor már érezhető mediterrán hangulatába. Az oszlopos pihenő története akár egy romantikus regényben vagy filmben is megállná a helyét. Az orvos saját elmondása szerint a pihenő ötletét feleségével, Szántó Ilonkával találta ki akkor, amikor egyszer kettesben Versailles-ban jártak. A palota mellett egy görög oszlopsorral körbevett padon ülve beszélgettek az idő múlásáról, a történelemről, és kapcsolatukról, dr. Kenessey Aladár pedig ekkor határozott úgy, hogy egy hasonló helyet építtet szeretett városában.

Pécsre hazatérve az első dolga az volt, hogy megfelelő helyet keressen az általa megálmodott pihenőhelynek. A pihenő 1934-es építésekor felesége azonban már beteg volt. Szántó Ilonka 1937-ben halt meg, mindössze 57 éves volt. A sebész és szerelme 38 éven át éltek boldog házasságban. Dr. Kenessey Aladár felesége halál után egy évvel adta ki – ahogy mondta – „első és egyetlen” verseskötetét, melynek azt a címet adta, hogy „az Ő tiszta emlékének”. A kötet ma már nem létezik, szerelmükre viszont mindig emlékeztet a Mecseken álló pihenő, ami így tulajdonképpen egyben egy emlékmű is. Dr. Kenessey Aladár 99 éves korában – a város akkori legöregebb polgáraként –, 33 évvel felesége halála után halt meg. 88 évesen még operált.

 

Francia emlékmű

A Mecseken emelkedő francia emlékmű egy rejtélyes pécsi tömegsírral fonódik össze, ami Pécs nyugati felében volt, és ma már teljesen beépült. Pécs egyik ikonikus kilátópontjáról azonban sokan nem is tudják, hogy milyen tragikus és kissé ijesztő története van, manapság ugyanis az emlékmű „csupán” a várost fotózó pécsiek és turisták egyik kedvenc helyeként él az emberek fejében.

„1809. június 14-én a győri csatában Napóleon seregei legyőzték az osztrák nemesi felkelő seregeket. A veszteségek azonban mindkét oldalon jelentősek voltak […] A visszavonuló francia hadsereg különböző dunántúli városokban és falvakban több mint ezer szállíthatatlan, beteg katonáját hagyta hátra. A sebesültek jelentős része Pécsre került, a császári és királyi tábori főkórházba. A sebesült és beteg katonák közül a következő hónapokban 126 francia katona halt meg.”

A szigeti külvárosban, az Őz utca helyén volt a tömegsír, egy akkori mezőgazdasági területen, ennek pedig a bizonyítéka az, hogy a későbbi, 1970-es évekbeli építkezések során a Honvéd utca és a Veress Péter utca találkozásánál egy mésszel borított részre bukkantak, ahol emberi csontokat és a francia légiók számait viselő rézgombokat találtak. Más vélekedések szerint a Mecseki Parkerdőben a Mandulás környéke rejti a francia katonák sírhelyét.

A Pécsett meghalt katonák tiszteletére emelt emlékművet a város Zsolnay Miklósnak köszönheti, hiszen az ő kezdeményezésére épült meg. Az pirogránitból készült emlékművet Pilch Andor híres pécsi építész tervezte, a csúcson lévő ikonikus, Pécsre lenéző sas pedig Apáti Abt Sándor műve – derül ki Nagy írásából. Az emlékmű alapzatában helyezték el az elhunyt francia katonák nevét és az emlékmű dokumentumait is. Az emlékművön olvasható francia szöveg magyarul így szól: „A dicsőséges Nagy Hadsereg katonáinak emlékére, haláluk százéves évfordulója alkalmából, magyar barátaik lovagias rokonérzésből, 1908.”

 

Sári-pihenő

A régi Miléva úton - ma már házak között - látható a három részre osztott pihenő. 1928-ban építette Hamerli József felesége emlékére. (Hamerli Józsefné sz. Hoffmann Sarolta) még élt 1934-ig, csupán szeretetből építette Hamerli József és a kedves Mecsek számára.

 

László-pihenő

A Mecsek kapu felett a S▲jelzésen elérhető pihenő, melyet Zsiga László gyógyszertár tulajdonosnak építettek. A pihenőt Hoffmann László tervezte, ami 1926 májusában készült el.

 

Kardosúti-kulcsoház

A ház a nevét Kardoss Kálmán főispánról. Sokáig ház és környezete rossz állapotban volt. A 2010-es években sok felújítás, szépítés történt az Ifjúsági Unió kezelésében. Ma sajnos ismét méltatlanul elhanyagolt környezetben találtuk, mely nem méltó a Mecsekhez.

 

Roboz József-pihenő

Elkészítésének ötlete a Pécsi Rotary Club tagjaitól származott, akik ekképpen kívántak kegyelettel megemlékezni a tragikus hirtelenséggel 1928. év végén elhalálozott tagtársukról, Roboz József bankfiók-igazgatóról. A mecseki mészkőből készült, művészi kivitelű Roboz-emlékpad felállítására 1935. májusában kaptak engedélyt. „Roboz József 1877. december 7-én született a Győr vármegyei Ménfőn. Aktívan részt vett Pécs város társadalmi (és politikai) életében.

A 2000-es években Oppe Sándor 1959-es turistakalauzát alapul véve az emlékpad névadójának tévesen Roboz Imrét, a „Mecsek lelkes barátját” jelölték meg: így is maradt 21 éven keresztül, egészen 2023 tavaszáig. Roboz József neve – több mint valószínű – a második világháborút követően eltűnt a köztudatból. Roboz Imre (1892–1945) semmilyen szállal nem kötődött sem Pécs városához, sem a Mecsekhez. A mindent tisztázó kutatás és az eredeti emléktábla feliratának korabeli fényképfelvétel alapján való megismerése után a Pécsi Rotary Club vállalta a tábla cseréjét. 2023-ban került sor az újbóli felavatására.